Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 1. szám - SZEMLE - Molnár Miklós: Közeledés a lehetséges szöveghez. Vitéz György: Amerikai történet; Missa agnostica
semmiféle provokativ, „profanizáló” (netán tabuűző, „felszabadító”) jellege. Az elporladt liturgikus váz köré Vitéz György életrajzi elemekből, szójátékokból, ötletekből és ötletek megíialtatásából, (egyház)történelmi (végbél)széljegyzetekből, allúziókból, kikölcsönzésekből, idézetekből, parodifcus versezetefcből, „hommage”-okból, felsorolásokból, szóedzésefcből, kifejezés-gyúrásokból, parafrázisökból, asszociációkból gerjeszt szöveget. Sok konvencionális elemet is fölvesz jelhalmazába. Bizonyos (bizonytalan) szempontból azt lehetne mondani, hogy a Missa Agnostica a költészet és a vallás „misztériumai” ellen indított jóleső és hasznos támadás, agresszió s akció — feltéve, hogy még „ügy” a költészetnek vagy a vallásnak bármely misztériuma, vagy az ellenük intézett támadás. Sokan úgy vélhetik: minthogy ezeken a „misztériumokon” igencsak túl vagyunk, ilyen szempontból kissé mintha időszerűtlen volna a kihűlt keresztény problematikának az a fölmelegítése, ami a Missa Agnostica egyik „vetülete” („magvetülete”). Nagyon leszűkített és kisajátított értelmezésben: Vitéz György szél- lel'bélelt múmiákat pofoz (életre); posztvallásos buzgósággal, ironikus hévvel támadja (és rekuperólja) a kereszténységet. Ügy rémlik, még egyszer (utoljára?) összeszedte a racionalista valláskritika és antiklerikalizmus (felvilágosodottan szimpláinkéi ó) érveit: „Hát teológus nagy jó uraimék, / nem sül le fölkent pofátokról a bőr?” „No ugyan mit szólt volna ehhez G. K. Chesterton?” — kérdezi Vitéz György (szövege). Gilbert Keith Chesterton, egy másféle anti-ság szórakoztatóan egyoldalú (aranyszájú) apologetája, alkalmasint egyoldalúságot és redukcionizmust vethetne Vitéz György (szövegének) szemére, valamint azt, hogy nem kételkedik a kételyeiben, vagyis agnoszticizmusa nem öntömjénezés nélküli. Meglehet, a jámbor teológiai horror-történetek kevésbé jámbor alkotója azt mondaná: „te majdnem meggyőzöl arról, hogy kereszténnyé kell lennem”. Vitéz György mind szövegíróiként, mind agnosztikusként — ismét a megidézett Chesterton szavaival élve — „a saját kételyeinél sokkal súlyosabb kételyeket kelt”. Ha netán éppen erre (is) törekedett, sikerült elérnie e (meglehetősen extratextuális) célját. A Missa Agnostica nagy részét egy múlt századi, „felvilágosítónak” szánt, antiklerikális szöveggyűjtemény is szívesen közölte volna. Ám — ha már magvetületefcnél és 'kisajátításoknál tartunk — Vitéz György agnosztikus útrabocsátása (a missa szó nemcsak „misét”, „elbocsátást” is jelenthet) felfogható megújított (renovált és restaurált) miseszövegnek is: noha a szerző nem hisz „az ó- és újtestamentum gyári selyempapírból előbontogatott, kiskézművesipari istenében” (Határ Győző), de — agnosztikushoz illően — nyitva hagyja valamiféle „isten” vagy „legfőbb lény” („legfőbb fikció”) létezésének kérdését. A szöveg egy (vagy két) ponton (kettősponton) túl szekuláiris liturgiává, szkeptikus istentiszteletté is válik. A protestó- ló-ironizáló szkepszis könnyen visszájára fordul (= siszpeksz), s lesz belőle alázatos leomlás az ismeretlen isten elé. Vitéz György nem metafizika-ellenes, de nem vall semmiféle irracionális hitet, s ellenez minden dogmatizmust és prófétálást: „Nem lettem próféta, bozontos Hollywood-Mózes, nyakkenaős Illés (Illyés?)” — írja. Sokféle nyitja lehetséges ennek a szövegnek, s méltatlanság egyetlen leszűkítő értelmezés nevében kisajátítani (magvát szakaszban!). A Missa Agnostica jóízű játék; sok helyütt eredeti teremtő elvek, másutt konvencionálisabb szabályok szerint szerveződik; bővelkedik szóródó jelentésekben: vagyis önmagán belül is működő, autonóm szövegalakulat — bár többé-kevésbé, szándékoltan és le nem bagadottan, az úgynevezett „valóság” a referenciája ennek a textusnak, attól vár oda-, vissza- és leigazolást. Vagyis a Missa Agnosticában az avantgarde „vívmányok” úgy integrálódnak, hogy helyenként kénytelenek beállni egy szövegen túli „cél” (causa fatális) szolgálatába. Ekként az avantgarde színezetű szövegelemek néha elformalizálódnak: nem annyira kitágítják, inkább kirekesztik az olvasást. S bár többnyire nyitottnak, „szét- esőnek” mutatkozik Vitéz György jelhalmaza, a jelentésháló a „végén” (!) váratlanul összecsomósodik s megdermed, maga alá gyűri az elmisésedő szó-liturgia, közbelép a rendfenntartó düh, a textus konvencionálisán lezárul, rácsattan a befejezettség bőr- tönlakat ja: Menjetek, vége a háromfogú misének. Menjetek: küldetés vagyon. Sattyogjátok, a varázslatnak vége, a szentegyházban este van.
