Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 12. szám - Varga Imre: Boszorkányszombat (verses játék)
VARGA IMRE Boszorkányszombat VERSES JÁTÉK Vigyázz, meri közel van a homálynak partja. Elnyél, hu az észnek fénye meg nem tartja. Akinek díszére építsél templomot, És a vakság ellen hányj több-több ostromot. Csokonai Vitéz Mihály Böltsnél ez entzembentz, dibdáb, diribclarab. Tompánál viszontag temérdek görtsös ág. Miszcellánea a jászóvári premontreiek levéltárából ELŐJÁTÉK Albérleti szoba, később csodálatos hegyvidéki táj Hallgat a ház. Ajtókban, fiókokban, csapokban nyugalom. Ablakom bezárom. Kész vagyok, útra kész. Itt a por markomban, lisztszerű és fehér. (Megindítom, forogjon a végtelen magnószalag: szóljatok, misztériumi dobok, dübögjetek, dobok, dobogjatok, dobok! Szóljatok, utamon kísérő társaim! A port már lenyeltem; várok, nézem a zajos utcát, könyvekkel zsúfolt szűkös szobámat. Lüktet a ház, a szobapálma, mint dzsungel fája, hajladozik. A port szét- szitálják bennem nagy benső rengések, ringatózOM, ringatózQM lassan. Dobognak a dobok. Verők pülfölik az OM „0”-ját. Szemem lezárom, a héjon belül hideg kék lángok ropognak, marják-emésztik arckoponyámat; irdatlan kőszálakként, nagy robajjal dőlnek befelé a csontok. Megrázom hajamat. A hajzat, barnán habzó vihar, hátára emel, s a zárott ajtón át kisüvöltök szobámból. Lüktető égitestek között szállók, zöld és sárga tengereikben suhanok — hűvös és forró áramlatokban. Csillagpor rakódik karjaimra, olyan súlyosak már, félek, félek, lerántanak a távoli földre. Szállók sebesen és félszemben üvöltök. S ekkor iszonyú hirtelenséggel megállók. Miféle szikiapadnak ütődtem? Megreccsenek az ég eresztékei. A föld alant ekkor még semmit sem érez, nyugodtak a fák, folyók, lila orgona- bokrok és sziklák. S egyszerre megindulnak az utak, erdők rohannak felém, bömbölve ömlenek a folyók befelé áttört szemüregembe, a forró csontokra víz permetezik, minden gőzbe borul, a bokrok — megriasztott lila gyapjas birkanyáj — tülekedve tódulnak belém. Fekszem moccanatlan; bömbölve, vijjogva, recsegve, ropogva, süvöltve áramlik belém a világ. A nap ráng: ideges szív. Tódul, áramlik hullámzik, zubog kéken, zölden, pirosán, s feketén kiáltozva ömlik szemembe, számba, fülembe a mindenség. Üstökösök mint vadak suhannak az ég áttetsző erdejében. Halak cikáznak az égben, a fövényen gyöngyházfényű csillagok. S ekkor hirtelen megáll a hatalmas zajlás, világ-nagy égrianás, iránya fordul. Folyók ömlenek belőlem, virgonc gyalogutak csilingelő nevetéssel kifutnak, fenyőfák suhognak elő orrnyílásomlból: órjás zöld angyalok. S az áradás magával ragad egy-egy bordacsontot, csigolyacsillagot, iszamos fogat, s e nagy zúdulás tetején hánykolódik a gyomrom. Aztán minden lerakódik köröttem rendre. Helyükre kerülnek a dolgok; testrészeim a kövek, ágdarabok és 995
