Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 11. szám - A szovjet kultúra napjai: Guram Gegesidze: A bosszú (novella)
tekintete reménytelenül meredt valahová, a távolba, az arca csüggedt, engedelmes. Reziko elengedte, egy utolsót rúgott belé, és fogcsikorgatva azt mondta: — Takarodj haza! A kisfiú megadta magát. Lehajtott fejjel ballagott a poros országúton, alig vonszolta kövénkés látót, amelyre foltokban tapadt rá a vér és a piszok. Reziko és a barátai pedig elmentek görögdinnyéért. 2 A tágas zöld mezőn túl fiatal erdők látszottak. A mező zöld füvén csorda legelt, és messziről egy madár kristályosán tiszta dala hallatszott. Reziko szerette ezt a környéket, de most nem figyelt semmire; tompán sajgó, alattomos fájdalmat érzett a szívében. Csak ment a dűlőúton, és nem örült se a fű zöldjének, se annak, hogy degeszre ette magát dinnyével. Amikor elvált a barátaitól, és a mezők felé fordult, elromlott a kedve. Már elmúlt a felajzottság, amit örömnek hitt és amelyet végig érzett, amíg a görögdinnyét ették, s amíg együtt volt a barátaival; elmúlt ez az érzés, és valami súlyos fájdalom, céltalanság és üresség foglalta el a helyét. Lassú léptekkel haladt a dűlúton, a végtelen zöld mezők között, amelyeket valahol, nagyon messze, szinte a láthatárnál az erdő sötét sávja zárt le. A nap már lenyugodott, de még világos volt. Reziko a patakparton folytatta útját. Eljutott a fürtíőző helyhez is, ahol mindig szoktak lenni fiúk, de most senkit se talált ott, s ez rosszul esett neki, mert egyelőre nem akart hazamenni. Visszafordult, de nem a dűlőúton, hanem egyenesen átvágott a mezőn, a régi kovácsműhely felé, amely körül sudár nyárfák álltak s amely mögött az igazi út kezdődött. Amikor a kovácsműhelyhez ért, megpillantott egy fiút. A folyó irányából futott felé és vadul hadonászott; messze volt még és Reziko úgy döntött, megvárja. Leült egy kőre. Amikor a fiú közelebb ért a kovácsműhelyhez, Reziko megismerte és eléje sietett, ki az útra: egyszál rövid nadrág volt rajta, a görögdinnye leve piszkosvörös foltokban zá- radt a mellére. Az ismerős fiú odaért hozzá és azt kérdezte: — Hol voltál, Reziko? — Mi történt? — Nem tudod? — Nem! — Omara fcishíján vízbe fullasztotta a testvéredet... Reziko a fiú arcába meredt, de mintha nem is látná. A folyóba lökte a mi fürdőző helyünkön. Ügy látszik, az öcséd nem tud úszni, alig tudtuk kihúzni Nodarral... Rezikónak eszébe jutott, hogy éppen Nodarék dinnyeföldjét lopták meg, s az öccsének nem hozott semmit. — Utána Omara elvette tőle a csúzliját és fenékbe rúgta. Nagyon megsajnáltam szegény Vöröskét, sírva ment haza. Reziko felsóhajtott. — Nem tudtuk megvédeni, Omarávai nem merünk szembeszállni. — Melyik Omara volt? — kérdezte végül Reziko halkan; a hangja reszketett az utálattól. — Az a magas, aki az iskola mellett lakik. — Aihá! — mondta Reziko. Omara tizenhét-tizennyolc éves, magas, erős és fürge kamasz volt. Remek labdajátékos, mindig ő nyert a régi templom előtti réten, ahol Ssöreg tölgyfák állnak, s ahol a fiúk esténként labdázni szoktak. Omara tudott a legszebben fejest ugrani. Felmászott egy partmenti fűzfa tetejére és onnan vidáman, bátran fejest ugrott a vízbe; amikor felbukkant, mindig teliszájjal nevetett. Rezikónak tetszett, hogy Omara vidám és erős, de most szívből utálta őt; utálta a nevetését, fürgeségét, az erejét. — Nem bírtatok volna vele! — mondta. — Nem, nem bírtunk volna vele! — válaszolta a fiú. 951
