Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 3. szám - Száraz György: A vezérkari főnök (Dokumentumjáték)
zat, ami a környező államokban minden barátságos áramlatot megsemmisít. Ezzel csak a monarchikus elvet szegezhetjük szembe. A tisztelt Kun Béla elvtársnak egy dologban igaza volt: ezek a dunavölgyi aprólékállamok tutti quanti életképtelenek. Hagyjuk el a bolsevi'ki sallangot: nem dunavölgyi tanácsköztársaság, hanem dunavölgyi monarchia. A régi birodalomban sok minden korhadt volt, de maga az elv kitűnő. A nagyhatalmak rövidesen szükségét érzik egy kiegyenlítő hatalomnak Németország é.; az orosz birodalom között. STROMFELD: Lehet, hogy a világforradalom csak ábránd és a kommunizmus utópia. De amit maga ajánl, az a középkor. MAJLÁTH (élesen): Ez nem elvi vita, ezredes. Értsen meg végre: én nem csak a menekülésre kínálom a lehetőséget, hanem a visszatérésre is. Ha ezt eldobja: magának vége. Na, készülődjön. Reggelre Bécsben leszünk. (Stromfeld nem mozdul.) Nem kell félni. A nyugati szakaszon Lehár ezredes áll a csapataival, ő feltétlenül királyhű. És azt hiszem, fáj is neki egy kicsit Horthy fő- vezérsége. STROMFELD: Szükségük van rám? MAJLÁTH (karikát fúj a levegőbe, elmosolyodik): Mondjuk. Esetleg. STROMFELD: Horthy ellen? MAJLÁTH: No lám. Nos, ez a tengerész egyelőre lojálisnak mutatja magái. Most azzal érvel, hogy jobb békét remélhetünk, ha nem ül Habsburg a trónon. Ebben van valami. De mi lesz, ha közben túlságosan beleszokik a hatalomba? STROMFELD: Ügy tudom, ő csak fővezér. És Budapesten megalakult az új kormány. MAJLÁTH: Ne legyen naiv. Most a katonák számítanak, nem a politikusok. Horthy e pillanatban az egyetlen hatalom az országban, ö, meg a környezete. Na, danke. Gyöngén kvalifikált tisztecs- kék, kétes egzisztenciák. Tisztára fehér bolsevizmus. Csak nem képzelik, hogy fizetett alkalmazottaink a mi költségünkre önállósíthatják magukat? (Elnc- veti magát.) Úgy beszélek, mint valami krejzleros. De most legalább tudja, miről van szó. STROMFELD: Tudom. MAJLÁTH: Maga katona, és nem is akármilyen. Amellett a neve kitűnően cseng a proletárok fülében. Ez jó, ha netán Horthyval kenyértörésre kerül a sor. (Elnyomja a szivarját, feláll.) Siessen. Múlik az idő. STROMFELD: önök hajlandók elnézni, nekem, hogy a Vörös Hadsereg vezérkari főnöke voltam? MAJLÁTH: Hallotta. STROMFELD: Elfelejtem, hogy ezzel a hadsereggel győzni tudtam? MAJLÁTH: Ügy van. STROMFELD: Megbocsátani, hogy nem használtam fel azok ellen, akik rendelkezésemre bocsátották? MAJLÁTH: Ahogy mondja. STROMFELD: Csakhogy én vállalom mindazt, amit kegyesen elfelejtenének nekem. De amíg élek, szégyellni fogom, amit a javamra írnak: hogy ezt a hadsereget cserben hagytam. MAJLÁTH: Nagyon érdekes. Mondja csak tovább. STROMFELD: Méghajlók a katonák előtt, akik az én parancsszavamra haltak meg Miskolc, Léva, Érsekújvár alatt. Nem taktikázó politikusokért, hanem a világforradalomért, vagy egyszerűen csak Magyarországért. Ez most már az én szememben mindegy. De azokra is gondolnom kell, akik a Tiszántúlon estek el júliusban; mert a haláluk, örökké terhelni fogja a lelkiismeretemet, s amíg élek, meg nem szűnök vezekelni érte. MAJLÁTH: Ejha, Hisz maga hitt abban, amit csinált! STROMFELD: Az alkut pedig visszautasítom. MAJLÁTH: Félreértett, kérem. Én nem alkut ajánlottam, hanem egérutat (Stromfeld kinyitja előtte az ajtót.) Hát csak maradjon, Stromfeld „elvtárs”. Majd elmegyek a tárgyalására. Ha ugyan lesz tárgyalás. (Kimegy.) Stromfeld mozdulatlan. Odakint berregni kezd az autó. Egyenletes, halkuló motorzúgás. Függöny 161
