Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 1-2. szám - SZEMLE - Cs. Nagy István: Takács Imre: Kísérlet kavicsokkal

szemle

f

Takács Imre: Kísérlet, kavicsokkal

Cincinnatusi mozdulatokkal, kétszer-háromszor is nekivágott sorsának az eke- szarva mellől, de küldetése nem diktátori volt, „csupán” plebejusi és költői. A Berzsenyi-emlékű rábasömjéni tájnak szólt a Búcsú a szülőföldtől. Ez a takácsi Búcsúzás Kemenesaljától azóta is tart. örök emberi-költői erőforrás a rábai táj a Zsellérek unokája hajdani elsőkötetes poétájának. Az ugyancsak hajdani három millió földtelen mai utódainak földtörvényét fogalmazza meg a „renegát” földműves az illyési munkaeszmény száz változatában:

A költő ma már a „megcsinált” versek közé sorolja ezt a Szonáta címűt (1959) régi társaival együtt. A mostani kötete előtti, a hatodik (Beismerések, 1976) már inkább „alkalmassá tett” versekről beszél (ahogy Takács nevezi). Ha nincs is merev korszakhatár, nagy változások folyamata az eddigi Takács-líra. Ez a kötet, a Kísérlet, kavicsokkal, már címadójában is az „elemi érvényt” hangsúlyozza: „A kavicsok vonalainak röptén / messze látok.” Ez a „humanizált” kavics, ez a költő tenyeréből kinőtt „monumentális” kavics nem más, mint az állandóság, az emberi időtállóság, a2 alkotás és létezés távlatossága.

Takács sorra levetkezi a kezdeti hatások fölismerhető formáit, a formák reminiszcenciáit. Mert akkor még külön élt az Erdélyi-modor (öregapám vetőgépe, Fehér ludak röpülnek), külön a Juhász Ferenc-i (Halottsiratók). Illyéstől Füst Milánig, Szabó Lőrinctől Nagy Lászlóig és tovább, minden hatás szervesült, és a szuverén Takács Imre-vers bontakozott ki minden műformában: hosszúversben, parabolában, reflexiv lírában, prózaversben. A takácsi „érdes világosság” legpuritánabbul a Kísérlet, kavicsokkal kötetben valósult meg.

A kifejezés tömörödése, sallangtalansága, kristály-fegyelme elválaszthatatlan a takácsi idegenség és remény, szorongás és derű új és új egyensúlyától, kiküzdött arányától. Már a Köangyal óta (1959) kísért egy sajátos bénultság:

Honvágy a kalapácshoz ahogy a szögre rácsap s lendületes súlyától valami összezárul.

S végső összegezésként ilyen áttétellel:

Honvágy egy megteremtett, magam-alkotta rendhez, hogy legalább kicsinyben lehessek mégis isten!

Mert így, mint kőangyalok, önmagam rácsa vagyok;

119