Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 12. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék IV.

lett leszek! „Mint később megtudtam, hogy ő tanácsolta anyámnak, hogy beadjon az árvaházba. Már egy-két éve „intézeti növendék” voltam, mikor egy este kilenc óra után felébresztett az igazgató úr; mondván, hogy „vendéged van és kivételesen megengedem, hogy ilyen szokatlan időben meglátogasson”. L. S. volt, aki egy becsomagolt könyvet adott át nekem, majd zavartan elment. A könyv írója May Károly volúés a könyv címe „A Rio de la Pláta mentén”. Azt hiszem, hogy soha nem olvastam el!? Számomra May Károlyt a „Szent este” a „Kaiman kapitány” jelentette, hiszen mind a két vékonyka kötetet Apámtól kaptam. A Szent este, olyan volt számomra mint egy családi biblia. Amikor fiam már olvasni tudott, neki dedikáltam, majd nővérem kisfia kapta meg és amikor megszületett fiam kislánya és olvasni kezdett övé lett és amikor mindenki „kiöregedett’ May Károlyból, újra visszaszármazott rám. Istenem, Winettou és Old Shatterhand nélkül mit is kezdhettem volna életemmel? Két ilyen megbízható úriember nélkül elárvul a lélek. A második polgáriba már emelt fővel jártam; lám ezt is megértem, de a bukás lehetősége természetesen nem múlt el, különösképpen, ha tekintetbe veszem a félévi bizonyítvány szép szekundáit. De Isten csodát tett — annak ellenére, hogy a mindennapi hittan-órák éveken át unalommal töltöttek el — nem buktam meg az év végén. Perényi tornatanár az egyszerűség kedvéért „rongy árvaházinak” titulált minket, de az osztálytársaink sem kedvelték az árvaháziakat és utálatuknak, úton útfélen kifejezést adtak. A tízórai szünetben csörgő nyállal bámultuk a jobb módú társainkat, amint befalták a két puha fehér kenyér közé szorított libamájat, amíg mi csupasz kenyeret majszoltunk. Az én bosszúötletem volt a „szőröskenyér”, aminek megvalósítása kis tolvajügyességet tételezett fel: A kilenc órai szünetben kiloptam a szomszédom uzsonnatáskájából a libazsíros kenyereket és beletunkoltam az olajos piszkos padlóba és újra összeraktam a kenyeret és visszaloptam a táskába. Izgatottan vártuk a következő szünetet amikor az áldozat majd önfeledten elkezdi enni a jó „hazait”. Így is történt és csak akkor szóltunk neki, amikor a kenyér felét legalább megette: „Mi az te szőröskenyeret eszel?” kérdezte meg valamelyikünk. Nem értem, hogy mit akarsz evvel mondani? — Hát csak nézzed meg, válaszoltuk — Szétszedte az egykor szűzi libamájas kenyerét és láthatóan hányinger környékezte. És mi kórusba kívántunk neki „jó étvágyat”.

Nem tudom, hogy kinek adatik meg az a kivételes szerencse, hogy egy „Félistennel” szemtől-szembe talállkozzon? Hát nekem úgy látszik szerencsém volt. Mert Löwy úr részben félisten volt. Valódi és eredeti foglalkozása az órás mesterség volt, ami nem zavart minket „elvetemült pökhendieket”, ahogyan minket titulált, mint árvaházi felügyelő. „Hogyan merészelsz visszapofázni nekem, te elvetemült pökhendi — nekem, aki nem csak filozófus vagyok, de félisten is”! Volt már egy „félistennel” dolgom már, aki a Wesselényi utcai polgári iskola hittantanára volt, — úgy emlékszem Schwarcznak hívták, de lehet, hogy egészen másképp? Mózes első könyvéből olvasott fel: a Teremtés könyvéből, olyan pátosszal, amivel gondolom biztosítani akarta kétségtelen félisteni mivoltát. „Most jól figyeljetek rám, nyomorult apró tetvei az Úrnak és mindenki csak engem nézhet, nem bámulhat semmi másra, mert én az Űr akaratából félisten lettem.” „Kezdetben teremté Isten az Eget és a Földet.” Mit teremtett kezdetben az Ür, te nyomorult pondró ott a harmadik sorban? — Az eget és a földet válaszolta a kérdezett. — Micsodát? — ordított félistenünk, — talán „Kezdetben teremté”, — nem de?! — És ki teremté kezdetben? — Talán az Isten? Nem de?! És ez így ment hetekig, sűrűn hivatkozva »Félisten« mivoltára aki „körme hegyével szétnyom mint a tetveket”, míg nem valahogyan egy tanfelügyelői rész1015