Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 11. szám - Géczi János: Teremtés (vers)
GÉCZI JÁNOS Csillagírás Zalán Tibornak, kiürült tájra I. Szeszláng fölé Fényt szűr át az ágaknak szitája, mint halott, a táj kifehéredik. Köpés holdudvarán álldogál az ember, amint fehérül, úgy feketedik. Virít fölötte Európa holdja jogar-fejével, törvény imbolyog legyőzetett égen földön által. Bedongják veres döglégy-csillagok. Aztán az ember tenyerébe vonja óvva az arcát, akár zokogva, emeli szeszláng fölé áldozatra, fürdeti összetört kékben, égben, jéglapok felrepedt óikon tükrében. Hozzánőtt gyűrűje, magánya, a végtelenséget árva két válla verdesőn döngeti s ikaroszi szárnya. II. Ahogy áthullsz Merevedő táj. Sóban, ezüstben, mozdulatlan holtomiglan-Asszony; tükrökkel áll köréje az éj, ha virraszt, fényben virradjon. Zokogjon reá bezúzott ég, zúzos üveg, máriás-madaras cserepek — akivel évekig hált a bánat, időtlen létben is azzá lehet. Ketyegő idő. A lenne fölösleg. A volt, a van száműzöttek. De mégis hinni kell a Földet, vinni, mint játékot a gyermek, bírni latrokként, akárha keresztnek krisztusi fáját. S az Asszony beléd ojtott léte úgy fájjon ahogy áthullsz — lükön a kő — a halálon. 928
