Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 1-2. szám - TANULMÁNY - Ördögh Szilveszter: Veres Péter

1945 után Az ország útján című munkával, ami bevallottan is a Számadás folytatása, de idetartozik az Őszi változatok című kötet és az utolsó, torzóban maradt könyv, a Szárszó is. (De ide illenek olvasónaplói, jegyzetei, amelyek — megítélésünk szerint — nem melléktermékei az életműnek, hanem lényeges részei, szinte kötőanyagai. Több gyűjteményben jelentek meg: Útközben, Évek során, Közös gondjainkról, Jelenidő, Történelmi jelenlét — és halála után a folyóiratokban Kiadatlan jegyzetek címen.) Ezeket az írásokat — a műfajból is következően — a szubjektív hang és szemlélet jellemzi. ,,... az író csak akkor a legigazabban objektív, ha a legigazabban szubjektív. Csak az igazat kell írnia, semmi mást, és mert az igazság közügy, ha neki az igazság csakugyan cél volt és nem eszköz a saját írói dicsőségéhez, akkor az író egyéni élete, minden szenvedésével, minden sérelmével egyetemes közüggyé magasodhatik ...” Veres Péternek meggyőződése, hogy „az író őszintesége ... társadalmi érdek”, „Mert ha lehet javítani az emberi sorson és a történelmi jövőn, csak őszinteséggel és igazságossággal lehet”. Ezért is vállalja a vallomást — alkatából is következik és életanyaga is van elegendő: a napszámosságtól a miniszterségig —, ezért nem kerüli meg önmagát (nem „fantáziái” regényt), hanem megnyilatkozik. Többször leírták s mondták róla, hogy nem igazi epikus alkat. „Nem látszottam ’igazi epikusnak’. Hogy milyennek látszottam? Azt én is szeretném tudni...” A kritikusok, irodalompolitikusok mindig igyekeztek beskatulyázni Veres Pétert — de ő beskatulyázhatatlan prózaírónk — s nem pusztán ifjúkori szabadversei miatt. Egyrészt, mert a — néha már exhibicionistán — szubjektív hevület ösztö- nössége uralkodik el írásain, másrészt a leg személytelenebb munkái (pl. a Balogh család története című trilógia és néhány kisregény, elbeszélés) sem a klasz- szikus próza szabályai szerint íródtak. Mi lehet a magyarázat arra, hogy a tényeket szenvtelenül megjelenítő huszadik századi irodalomban Veres Péter val- lomásosan szubjektív — noha a legkegyetlenebb tényeket írja le? „ ... énnálam ... a belső adottság megvan a lírával átfűtött epika írására .. . Persze megvan bennem a másik adottság: a logikáé, a szenvedélyes igazságkeresőé is. Mi az oka, a történelem-e, vagy a saját tudatlanságom s ezzel együtt a mozgalmi szenvedély, az autodidakta és az osztályharcra predesztinált földmunkás sorsa, hogy mégis ez az utóbbi lett bennem az uralkodó szenvedély?” „Én ... nem tudok elfogulatlan lenni, mert nekem az irodalom — a művészet — csakugyan olyan, mint a szerelem: nem az ítélkezés vezérel, hanem a szenvedély.” „...a napló... végeredményben épp olyan alanyi műfaj, mint a líra.” „Űgylátszik, mintha az irodalomban megint a vallomások korszaka következne. Keleten is, nyugaton is. Emlékiratokat, önéletrajzokat, avagy annak tekinthető regényeket írnak az elkötelezett írók is, az el nem kötelezettek is. Sőt azok is, akik elkötelezettek voltak, de abbahagyták, és most úgy érzik, el kell mondaniuk, miért hagyták abba. Vallomáskényszert érez a magányosságba menekült (miért menekült) író is, de az is, aki szívében és értelmében halálig elkötelezettnek érzi magát, eszmékhez, ügyekhez, közösségekhez, pártokhoz, felekezetekhez, néphez és nemzethez.”

Azok a legidőtállóbb művei — a nem-vallomások —, amelyek szinte egy az egyben fedik életét, érzéseit, .mégis újra meg tudta írni, fölülemelkedve önmagán. (Nyilván megkönnyítette ezt, hogy a vallomás megelőzte a kisregényt, az elbeszélést.) Így maradandónak tekinthető a 30-as évek Aszály című kisregénye, amely az I. világháborúból visszatért, a szocialista mozgalmakkal ismerkedő fiatal parasztember és családja aszályos esztendejét mutatja be kijelentő mondatokban — mégis kiáltó erővel. Különösen értékes a Gyepsor című novellás kötet és a Szűk esztendő című kisregény. Az „élet alatt” tengődő parasztok, napszá82