Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 11. szám - Nagy Gáspár: Kettészelt fényes-fekete nap, Így is kérdeztél (versek)
így is kérdeztél „a kitervelt versek és a ki- . terveit gyilkosságok korában aki verset kér tőlem: az életemet kéri.” (ismeretlen költő a XX. század utolsó negyedéből) Harminc éves vagy éppen, és ez alkalomból fölkeresed magad. Csodálkozva nézitek egymást, majd a nagyon ritkán találkozók kölcsönös zavarával hümmögitek, bevalljátok: egyre hidegebbek lesznek a májusok is. Aztán habozás nélkül máris a lényegbe kívánsz hasítani s szigorúan nézel magadba: mélynek nem mondható, de egy élőnek elegendő gödörbe. A kérdés pedig csöpp fölmentéssel így érkezik; — Ritka találkozásaink ellenére önt, kedves én, majdnem tűrhetően ismerem, némely dolgai azonban előttem is homályosak, ezért érdeklődöm a harmadik X meghaladásának, túlélésének napján: mit tett le eddig a székre? — A késemet le akartam ... — felelem a váratlanul jövő kérdésre — de itt maradt mégis nadrágom jobb zsebében, borotvaélesre köszörülve, aztán valóban letettem a csíkos zakómat; a bal vállát egy ismeretlen szabóság alkalmazottai kitömték csupa kelet-európai hulladékkal: tollal, szőrrel, csipogással, vérszomjas macskanyávogással, és összehajtogatva, egynapos kosszal sötétlő ingemet is idehelyeztem, mielőtt a patyolat önkéntes tűzoltói csontig mostak volna, továbbá még guruló aprópénzeket, minden ország legkisebb pénznemeit, ahol csak megfordultam, s ezt a bal kezemen könnyedén leszámolhatom, mivel azon éppen öt ujj van; legvégül pedig egy szőrét erősen hullató fogkefét, csupa zimankóból, hóból, ködből készült habzó-habbal, mellyel a szókifutópályát félkörívben körülvevő fog- hegyeket szerettem volna fényesre dörzsölni, fájásig véresre csutakolni, mint a lovak nyakát-farát, mint a lelkiismeretet; foghegyről beszéltek velem ezek a sötétlő hegyek, pedig hittem: ők az én fogaim, föltéve, ha van némi érzékük az égbetiport metaforákhoz. — Mást? — Mást nem. A borotvaéles kés a nadrágzsebben maradt, a nadrág meg rajtam. És aztán mintegy mentegetőzésképp, a súlyos kérdést feloldva, s talán a vidámság kedvéért — pedig aligha volt okom a vidámságra, siralmas listám, a székre tett holmik: kacatoknak is nevezhető akármik elda- dogása után — ezt mondtam: és lerúgtam cipőimet, a zoknit hagytam, mert lábról fázik rá az ember, rávágtam magam az inggel és zakóval párnázott székre, vigyázva, hogy a fogkefe meg az alumínium-pénzecskék is elférjenek, szét ne guruljanak, mégha szövetségese is egyik pénz a másiknak, kivártam a pillanatot, mikor a kutya se figyelt rám, s mindkét lábamat — engedve a kényelem meg az emelkedés csábításának — az asztalra letettem, föltettem. Föltettem, vagy letettem? Ahol ültem, abból a helyzetből teljesen mindegy volt, és tökéletesen kényelmes. Bár hátborzongató is: mennyi láb férne még el azon az asztalon! Többet nem kérdeztem, nem is feleltem. Nem tudom, mikor találkozunk újra. 914 1979. május 4.
