Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 11. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék III.
venciáival. Anyám fivére — Osvát Ernő — a Városliget peremével szemben lakott az Aréna-úton, és olykor-olykor odarohantam 5—10 percnyi időre. Hogy miért? Rokonokat akartam látni én nem „felügyelőket”. És jól emélkeztem Kornél néni vanília illatú teasüteményeire, amikor anyám nagy ritkán elvitt Ernő bácsihoz. Minden alkalommal, amikor odarohantam később, úgy bámultam annak a hármas szekrénynek középső részére, melyből annak idején Kornél néni kivette a süteményes tálat, mint valami csodára, amit Kornél néni azonnal észrevett, és szinte rámvakkantott ridegen: „nincs ott semmi, mit bámulsz oda folyton?” Kornél néni nem szívelhette anyámat. Ide kívánkozik, hogy Osvát — úgy látszik megérezve vagy megértve iszonyatos hajszáim okát — üzent anyámnak, hogy keresse fel, mert beszélni akar vele rólam, vagyis tanácsolni akarta az árvaházból való kiíratásomat, mert, mint mondotta: Bandi idegileg már teljesen tönkrement, és nem lesz jó vége, ha továbbra is ott maradok! Hát nem is lett jó vége, mert egyik tüdő- és mellhártyagyulladás követte a másikat, nem beszélve egy már akkor felismert és elhanyagolt tébécés folyamatról, amit pár év múlva követett, szinte jóvátehetetlenül a többi... De hát egyelőre még a fasori Zsidó Fiúárvaház bentlakó növendéke vagyok (életem nem sokban különbözhetett némely dickensi figuráétól), aki szinte éjjel-nappal szenvedett, és akinek örömei sem vasalták ki a lélek gyűrődéseit! Nem tudom, hogy apám 1924 tavaszán bekövetkezett haláláig, tehát 10 éves koromig amorális lettem volna, de az biztos, hogy az árvaházban már lopdos- tam és hazudoztam. (Előfordult velem most is, hogy valóságosnak vélek tévesen belém idegződött feltételezéseket. Néha évtizedekig őrzök ilyeneket.) Nem nehéz kimondanom, hogy minden tekintetben a könnyebb ellenállás irányába mentem, de ugyanakkor tudva azt, hogy milyen nehezen viselem majd ennek a következményeit. A Wesselényi-utcai zsidó polgári iskolába jártunk jónéhá- nyan az árvaházból. Ott kezdtem az ismétlését az első osztálynak. (Mint említettem, a Széchenyi reálgimnáziumból eltanácsoltak 1925 tavaszán. De jó, hogy ezt a szégyenteljes dolgot apám már nem élhette meg. 1925; őszén kerültem be az árvaházba.) Egy éven át, minden reggel nyolctól déli két óráig gyötrődtem ott a sokféle megaláztatástól, mígnem az év végén legalább nyolc tárgyból buktam meg. Tehát újra „ismételnem” kellett az osztályt. Ma sem felejtem el, hogy milyen érzések, tervek, elhatározások és kínok keveredtek bennem, amikor az évvégi bizonyítvánnyal a zsebembe elindultam a Wesselényi-utcából ki az Erzsébet körútra, hogy a Király utcán át, a Lövölde téren keresztül rátérjek a Fasorra. Szerettem volna meghalni! Kiszökni a világból. Felgyújtani az árvaházat. Tudtam, hogy pofonok várnak rám, kivédhetetlenül; de ez nem tett volna pontot kínjaim végére. Megint a „bukott diák” szégyenteljes állapotát átélni; harmadszor kezdeni az elsőt. Istenem, ha akkor csak egy vigasztaló szavacskát kaptam volna valakitől. Vagy szárnyakat, hogy elrepülhessek minnél messzebbre. Elmentem volna Nagybörzsönybe apám nagybátyjának, Dávid bácsinak kis szatócsüzletébe inasnak. Mindenhová elmentem volna, csak oda, az árvaházba ne. Hát az volt a legnehezebb. Már nem emlékezem, hogy mi is történt aznap? De pár nappal később az Igazgató Ür megjelent az étteremben és közölte, hogy nemsokára a növendékeket Tahiba viszik, mert ott van az árvaház nyári telepe. Akiknek olyan hozzátartozója van, hogy vállalni tudja a nyári két és fél hónapra árvaházi rokonát, azok jelentkezzenek. Természetesen azonnal jelentkeztem, gondolván, hogy anyám felküld Nagybörzsönybe vagy leutazik velem a Kolozsvár melletti Mócs községbe, ahol nővére élt férjével és otthagy engem szeptember elejéig. Nem így történt! Elég kedvetlenül vette tudomásul anyám 908
