Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 10. szám - TANULMÁNY - Csapody István: "Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent ..." Gondolatok a hazai természet védelméről
mindenki ügye, annál is inkább, mivel „minden embernek — a ma és holnap nemzedékeinek egyaránt — veleszületett joga részesülni és megtapasztalni azt a természeti környezetet, amelyből származik. A természet értékei semmivel sem tartoznak kevésbé hozzá az élethez, mint a gótikus katedrális, a középkori vár vagy a letűnt idők más tanúja és éppúgy védendők, őrizendők ezek, mint amazok”, (Lamprecht, 1975.) Utánozhatatlan szépségű tájaink, Bugac borókás homokja és az arál-káspi sós sztyeppékkel rokonított hortobágyi szikes puszta, a Szatmár-beregi sík Erdéllyel rokon népmesés varázslata, és az őrség idillikus szerei, a náderdők övezte tavak és a fenyvesekkel koszorúzott hegyekből forrásozó patakok, tájak a Dunakanyarban és a mediterrán Mecseken, „kék ég alatt, zöld föld felett, hol a hangos pacsirta szól” — hogy ne váljék mindez emlékké csupán, hanem maradhasson élő valóság: ez mindannyiunk személyes ügye! Ez a személyes elkötelezettség etikai kérdés, amely morális magatartást sugall. Ezt a morális magatartást ki lehet kényszeríteni jogszabályokkal, érvényes rendelkezésekkel, törvényekkel, hatósági előírásokkal és ellenőrzéssel — ahogyan ezt arra illetékesek teszik. Hazánkban egyre nő a természetvédelmi szabálysértések száma és az új Büntető Törvénykönyv bevezette a természetvédelmi bűntett fogalmát is. A büntetés és bírságolás, a példamutató anyagi felelősségrevonás a természeti értékeket pusztító, gyűjtő vagy áruba bocsátó egyes állampolgárokkal szemben mindaddig a természetvédelem nélkülözhetetlen eszköze marad, amíg a társadalmi tudat, a közvélemény formáló ereje ilyen tettek elkövetését egyszerűen lehetetlenné teszi. Még fokozottabban áll a jogszabályok különbségtétel nélküli alkalmazásának szükségessége az állami vállalatokra, közületekre, termelőszövetkezetekre és vadásztársaságokra, tanácsi szervekre, hivatalokra és intézményekre, amelyek nem tudnak mindig „nemzetben gondolkodni”, nem egyszer az ágazati, vállalati vagy csoportérdeket az egész társadalom érdeke elé helyezik. Mindezek a kívülről ható kényszerintézkedések azonban csak nélkülözhetetlen mankók, amelyek a tudatformálás nehéz útján előrehaladásunkat segítik. Sokkal fontosabb ennél az a belső kényszer, amely önként távoltart a pusztítástól s amely helyes magatartásra ösztönöz. Természeti kincseinket önmagunk, mieink, társadalmunk, egész népünk számára védjük, mert azok múltunknak részei és társai hétköznapjainknak s mert ugyanúgy személyiségünk megvalósulásának tárgyai, mint népszokásaink, dalaink és édes anyanyelvűnk, összefüggéseiben a védett dűlőnevek és paraszti porták, a föld-kivetette honfoglaláskori sírok és a jáki templom nemcsak abszolút nyelvi, néprajzi, régészeti, történeti és műemléki értékeinél fogva érdemes megbecsülésünkre, hanem azért is, mert mindez: egykorvolt önmagunk. Ugyanígy a lábunk előtt elsurranó gyik és a Nyugat-Dunántúl nyárvégi erdeinek illatos ciklámenvirága is egy darabja annak a fogalomnak, amelyet két rokonszavunk jelent: szülőföld és haza. Az igazi természetvédelem gyökerei a népünkhöz való hűségben és a szűkebb pátria olthatatlan szeretetében gyökeredznek s ha megkérdeznek, miért fontos számomra a természetvédelem, a mártírköltő Radnóti Miklóssal felelem: Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, s nem tudhatja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály... Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám ... Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom, tudom, hogy merre mennek, kik mennek az úton, s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon a házfalakról csörgő, vöröslő fájdalom. 883