Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 10. szám - Tatay Sándor: Régi urak, volt szegények (elbeszélés)

nár Gyuri később felakasztotta (magát. Jól tettük-e, hogy megpróbálkoztunk mesterséges légzéssel? Két dilettáns! Jó volt-e, hogy szívét dörzsölgettük? Helyes volt-e, hogy előírásosan oldalára fordítottuk? Valóban akkora adag volt-e benne a perimetezőszer némi alkohollal együttesen, hogy a Halál csak röhögött rajtunk, míg ott ügyetlenkedtünk; vagy legyőzhettük volna megfelelő módszerrel? Erzsi mondta, hogy kellene pálinkát töltni a nyelvére, én ezt nem találtam helyesnek, és hátha néki volt igaza? Minden esetre kár volt meghalnia azért a szőlőért, amelyet hajnaliban porolt, délelőtt permetezett, mert azóta azt a szőlőt kivágták csúful, és az a nagy seb a hegyen.

— Aki a halált képtelen természetes jelenségnek venni, az még nem felnőtt ember — mondta a Vas megyei főispán leánya.

— Aki pedig nem tekinti Isten kegyelmébe fogadó ajándéknak, az nem igazi keresztény — tettem hozzá reménytelenül.

Ha már a halálról volt szó, elemlegettük Tomlbor Pistát, akii ment a gyalogúién, és elesett ott, egész éjszaka hiába várták, reggelre pedig betemette a hó, csak nagy kereséssel lelték meg. Békássyéknak vincellérjük volt az apja, őmaga pedig idős karában nékem volt sokszor segítségemre. Vendégemmel együtt magunk is benn voltunk már abban a korban, amikor szívesen mesélünk történeteket meghótt közös ismerőseinkről. Dicsértük a szőlőmunkás szép halálát, azt mondtuk, a föld magához ölelte. Visszafogadta, és ez így valóban szép. Szinte vidámak lettünk, és Tombor Pistáról eszünkbe jutott a legkékebb ég, a legnagyobb ragyogás e téli estén. Mert életének utolsó esztendeiben seregélyektől őrizte a szőlőt, seregélyektől, meg a kószáló kirándulóktól. Mikor a szőlő érik, akkor lesz igazában kék az ég, a ragyogás pedig nagyobb, mint a kánikulában.

Aki azt hiszi, hogy az ilyen pásztartkodás könnyebb a kapálásnál, téved. Jó, ha meg nem vakul, aki lelkiósmerettel kémleli az eget reggeltől estig. Pista pedig éppen a lelkiismeretességéről volt híres. Felvállalta még azt is, ami nem volt kötelessége. Nagy muzsikaszót halott, és hörgő tánodalénekes kínlódását abból a mélységből, mely keletkezett a mostani Bonmúzeum építése közben a magasra rakott támfal és a még tetőtlen építmény között. Azt hitte, fojtogatják az énekest, odaszaladt hát hóna alatt karikás ostorával, és felülről bekukucskált óvatosan. Istentelen dolog volt, amit látott, valamilyen zenegép hangjára meztelen táncolt ott három pár áthevülten a hegy borától, és a bazalt kövek közé szorult melegségtől.

— Hé — kiáltott tisztelettel, de szigorral. — Szívesikedjenék abbahagyni ezt az illetlenséget, ment erre józan emberek is járnak, sőt gyerekek, hazajövet az iskolából, a hétistenit! Öltözzenek fel, ha jót akarnak!

— Nincs ruhánk, bácsi! — volt a duhaj válasz. Pistának pedig nem kellett több, megsuíhogtatta feje körül a karikás ostort, mely szerszámmal nagyon megtanult bánni pásztorkodásában.

— Majd adok én nektek ruhát, ringyók, kurafik! Ahány ostorcsapás annyi vörös kígyó keletkezett. A felülről alázuíhanó csapások ellen nem volt védekezés, rosszabb volt ez a villámsújtásnál. Csak a futás, csak a futás, ottmaradt a zenélő gép, a demizson poharastul és gubancon a ruhák.

Ekkor történt, hogy hat anyaszült meztelen ember bugdácsolt a köves úton hazai és külföldi autók között. A gyalogosok pedig áldották szerencséjüket, hogy éppen ezen a napon jutott eszükbe a badacsonyi kirándulás, mert kinek az életében akad ilyen mulatság?

Claire szeriint ebből nyilvánvaló, hogy Pistánkban szerfölött nagy volt a

848