Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 10. szám - Péntek Imre: Versenyfutásban a környezetgazdálkodásért (riport-esszé)
— Cholnoky Jenő már jelezte a kellemetlenségeket, amelyek a Zala „előrenyo- makodó deltája" miatt következnek be. A „helybeliek” közvetlen-közeiről figyelhették meg az öböl elváltozását. Kezembe került dr. Domyai Bélának egy kis füzetecs- kéje, a Balaton Kurír különlenyomata 1929-ből... Ebben eléggé nekimegy a lecsa- polásnak. Futó Elemér érdekes adalékkal szolgál. — Domyai Béla? Az épülő keszthelyi múzeum igazgatója volt... Ezek gyűlölték egymást a Castellivel. Emlékszem még arra, hogy esténként kiültek a házuk erkélyére — pontosan szemben állt a két ház — és szidták — gyalázták egymást egész utca fülehallatára. Dornyai azt is Castelli fejéhez vágta: Te, Balaton tönkretevője! — Szóval a várt haszon elmaradt. Pedig nyilván mindent elkövettek a iKis- Balaton „meghódítói". S ami a legérdekesebb: maradt belőlük mára is. A magyar vízgazdálkodás története (1973-as kiadás) még mindig .lelkendezve tálalja ezt a té' mát. Valami olyasmit ír, hogy a Kis-Balaton és környékének lecsapolása jelentős gazdasági eredményekkel jár. A felszínre kerülő iszaptalajokon jövedelmező nádtermelést lehet folytatni, a Zala völgyében és a Kiskomáromi csatorna mentén dúsan termő rétek terülnek el, értékes „szénatermést” adnak. A (nagy kalorikus értékű kis-balatoni tőzeg szintén innen kerül ki. Futó Elemér legyint. — A tőzegtermelés rég megszűnt. Nyilván, mert nem érte meg. A „kísérleti” láphasznosítás — amibe milliókat öltek bele — a reklámozás ellenére csődöt mondott. Értékes mezőgazdasági területet nyertek a lecsapolással ? Ha bejárta a környéket, a szemének csak hisz! Az első rendű védvonal — a Zala töltései a Kis-Balaton mentén— néhány hold krumpliföldön és a Diás sziget két száraz szilvafáján kívül nem véd semmit. Bár még tavaly is elhangzott olyan nyilatkozat a rádióban, amiért dühös is voltam, hogy a lecsapolt, hasznosított területeket elárasztani vétek volna... Aki ilyet állít, az legföljebb repülőről tájékozódott arról, mi nő idelent. Ezek a süppedős földek ki tudja mennyi pénzt nyeltek el... Vissza kell őket adni a víznek... Csak már csinálnák! — A tározók élővilága kihez fog tartozni? — Szép gesztus volt a Vízügyi Hivataltól, hogy ők kérik: az elárasztott területeket a Természetvédelmi Hivatal vegye gondjaiba. Lesz újból ivó helye a halnak, nem éheznek a madarak. Réges-rég úgy hívták a Kis-Balatont: halbölcső. Csak azt tudom ismételni: csinálják minél előbb! VISSZA AZ ÖSÁLLAPOTHOZ? Időről időre fölröppentek a híresztelések: visszaállítják a Kis-Balatont. S a Zala mint a Balaton legnagyobb hordáiékszálllítója és szennyezője szétterülve a hajdani mocsaras, tőzeges, lápos területen három-négy hónapos pihentetés, ülepedés, tisztulás után éri el majd a tavat. Az elképzelések szerint az „ősállapot” visszaállításával védekezni lehetne a Keszthelyi öbölben lejátszódó kedvezőtlen folyamatok, a tápanyagterhelés és a feliszapolódás hatásai ellen. A vízügyi szakemberek, kultúrmérnökök, biológusok már a harmincas években a Zala alsó szakaszának szabályozásával magyarázták a Keszthelyi öböl hínároso- dását, medrének, telítődését. Nem vitás: az árhullámok gyorsabban levonultak, s többé nem veszélyeztették a környék művelt földjeit, a településeket. Miután a Zalát a kehidai töltéstől Balatonhídvégig, később a fenékpusztai gátak közé kényszerítették, logikusnak látszott, hogy most a Kis-Balaton helyett a Keszthelyi öbölben játszódik le a torkolatképződés. A Zala betöltésezése az említett szakaszokon 1922—25-ig tartott: Fenékpuszta és Hídvég térségében a Kis-Balaton Lecsapoló Társulat — a szombathelyi kultúrmérnöki hivatal tervei alapján — a mocsaras tőzeget rejtő vidék „sokoldalú” kiaknázására törekedve „megkoronázta” a korábbi lecsapolási munkálatokat. Gátakkal szakították el a fennmaradt nyílt vízterületet, amelyet az árvizek többé nem tudtak elönteni. És et834
