Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 9. szám - SZEMLE - Papp Sándor: A túlélés regénye. Rácz Olivér: megtudtam, hogy élsz
tudja, hogy egyedül nincs tovább! Társakkal szökik északra, és szinte egész Szlovákiát megkerülve a háború végére visszajut szeretett városába Kassára — inter- mezzóként némi időre egy kripta kőhidegében meghúzva magát, puszta életét megmentendő. A könyv háborút követő fejezetei már nem Hernádi Tivadar regényét írják. Nem is írhatják, hiszen ezek az évek a Dél-Szlovákiában ismét államfordulaton átesett magyarság jogfosztottságának évei. Aki magyar nemzetiségét megvallja, árnyékba kerül, ha nem kivételezett; még akkor is, ha történetesen kommunista. Tilos a magyar szó, írás, könyv és iskola. Ezek a lapok az újjáépítés nehéz, ilyen körülmények között sokszor drámaivá fokozódó küzdelmét mutatják be egy téglagyár életén keresztül, ahol a kommunista Széles lesz az igazgató. Hernádi Tivadar sorsa a deportálástól megmentett Juditéval fonódik össze, s bár a viszonyok e váratlan irányú változása számunkra is megdöbbentő, elpusztíthatatlan reménnyel várják vissza az élethez való egyenlő jogokat. Nehéz helyzetben van a recenzens, ha a nagyszabású mű lényeges tartalmi és formai vonatkozásait akárcsak vázolni is kívánja. A tényanyag óriási, sokszor fölöslegesnek látszó epizódok és nagyszámú mellékalak zavarják meg a fő vonulatot. Szerkesztési hiba lehet az is, hogy Hernádi Tivadar mellett (aki az író maga) csaknem a regény végéig az író még énformában is szerepel. Hogy a két személy azonos, azt a regény végén megtudjuk, amikor ez a kettős vonalvezetés már amúgy is tarthatatlan. A részletek néha túlburjánzó gazdagságában szerepe lehet annak is, hogy az író — alig néhány évre a megjárt kálváriától — mindent el akar mondani, ami megesett, az események közelsége szinte kikényszeríti belőle ezt a „semmit el nem hallgatni” magatartást. Kimutatható az is, hogy a kommunista Szélesnek és társainak megrajzolása erőtlenebb és elnagyoltabb, mint a „Hernádi Tivadar vonulaté”. Szinte semmit nem tudunk meg előéletükről, kivéve Széles gyermekkorát, és a könyv lapjain mindjárt teljes szellemi fegyverzetben és elkötelezetten lépnek elénk. Hiányérzetet kelthet az is, hogy a jogfosztás ténye csupán jelzésszerűen jelenik meg a regényben, ami mint tény nyilvánvalóan nem független a regény megírásának időpontjától sem. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy ennek a szálnak érdemi bemutatását a könyv keretei amúgy sem bírták volna el. Érdekes kettősséget tükröz a regény nyelvezete is. Rácz Olivér a szlovákiai magyar írók közül talán a legtökéletesebben — szinte irigylésre méltó könnyedséggel — bánik a nyelv eszközeivel. A nyelvi színek és ízek a regény Hernádi Tivadar alakja köré szőtt eseményeiben akadálytalanul érvényre jutnak. Megfordítva viszont, a másik vonulat — aligha túlzás — nem talál ugyanilyen adekvát nyelvi eszközt. Mintha a könnyedebb, elegánsabb stílust az író a súlyosabb történelmi mondanivaló megfogalmazásához valamelyest méltatlannak találná. Ez az objektívabb hangvétel azután — nyelvi szempontból — szürkébb részleteket is eredményez. (Későbbi prózai művében, az Álom Tivadar hadparancsában, már helyreáll az egyensúly.) Rácz Olivér regénye nem mindennapi eredményeket hozó munka — objektív értelemben, az egyetemes magyar irodalmat mércéül tekintve is — egy kor és egy kisebbségi népcsoport életének megrajzolására olyan történelmi időben, amely politikai bűnökkel, társadalmi és államformát is érintő változásokkal terhes. Első megjelenése idején Fábry Zoltán a regény lírai realizmusát hangsúlyozta, Egri Viktor az író nyelvi erősségeit, stílusának szarkazmusba hajló egyéni ízeit és példás morális érzékét emelte ki. Reméljük, hogy egy megírandó hazai kritika is segít majd időtálló, az egyetemes magyar irodalom szempontjából is jelentős értékeinek felmutatásában. (Madách, 1977.) PAPP SÁNDOR 800
