Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 9. szám - TANULMÁNY - László Gyula: őstörténet II.
LÁSZLÓ GYULA Őstörténet II* Nyelvtudományunk és az őstörténet Az összes eddigi rokonság, ősihaza, ősnép elmélet alapja kivétel nélkül a nyelvtudomány volt. Ennek segítségével állapították meg a finnugor rokonsági fokozatokat, az egykor egy nyelven beszélő ősnép képzete is nyelvi következtetéseken alapult, az őshazát is a nyelvben megőrzött növény- és állatnevek alapján keresték hol itt. hol ott. Óhatatlan tehát, hogy aki a magyar őstörténettel foglalkozik, ne szenteljen alapos figyelmet nyelvtudományunknak. Ez majdnem két százada kiválóan iskolázott elmék munkásságán keresztül nemesedett, egyre biztonságosabbá váló módszereket dolgozott ki, s végül is az európai finnugor nyelvtudomány legjelentőebb művelője a finnekkel s újabban bekapcsolódó többi finnugor nyelvű népeink kutatóival együtt. E munkásságról sok kitűnő, közérthetően megírt (henye szóval: népszerűsítő) munka tanúskodik, s ezek révén és az iskolai oktatás révén tanításuk ma már népünk köztudatába ivódott. Vannak s voltak akik népünk őstörténetét más utakon keresik, rájuk is sor kerül e könyv utolsó fejezetében. Mivel azonban az, ki e könyvet írja nem nyelvész, óvakodik kontár módon beleszólni következtetéseikhez, sőt szintehogy kötelességemnek érzem. De — hadd is- neti következtetésekre jut, tehát például őstörténetet szerkeszt egybe, akkor már túllépi illetékességét, és a történészek-régészek utcájába jut. Itt már hozzá merek szólni következtetéseinkhez, sőt szintehogy kötelességemnek érzem. De — hadd ismételjem állandóan — olyan messzefekvő időkről van szó, hogy aki azt mondja „így veit”, az maga magát csapja be — és az olvasót, — aki azt mondja: ezért és ezért így lehetett, arra érdemes figyelni. A nyelv szavakat fűz mondatokká, hogy kifejezhesse az éppen meglevő valóságot. s közben a szavak a mondatban hozzáidomulnak ahhoz a szerkezethez, azokhoz az erővonalakhoz, amelyek a mondanivaló megfelelői (esetek, ragok, jelzők, igeidők). Vannak nyelvcsoportok, amelyekben ezek a kapcsolatok nagyjából egyazon törvény- szerűségek szerint alakulnak, és alapszókincsük hangképei is nagyjából megfelelnek egymásnak, illetőleg ha eltérnek, akkor ezek az eltérések szabályosak. Ilyen nyelv- csoport az uráli nyelvek családja, amely valamikor az ősidőkben alakult volna ki, s talán e messze múltban kapcsolatban volt az altáji nyelvekkel (török, mongol, mandzsu, tunguz), sőt talán még az indoeurópai nyelvekkel is. E homályos kapcsolatok akkor válnak szilárdabbá, amikor az uráli idők végén a szamojédok kiválnak, és a finnugorok belső fejlődése megindul. A nyelvtudomány úgy képzeli el a későbbi kibontakozást, mint családfát, amelynek közös törzséből egymásután válnak ki az ágak. Először az ugor ág (magyar, vogul, osztják) ágazott volna ki, majd ebből a permiek (zűrjének votjákok), ezt követte a volgai ág (mordvinok, cseremiszek), s végül a keleti tengeri finnség (finnek, észtek, vótok, livek, vepszék, karjalaiak). Közben néhány ág kihalt (muromák, merjék). Az ugor főág (minket ugyanis a továbbiakban ez érdekel) tovább osztódott volna, kivált belőle a magyar nép, míg a vogulok és osztyákok sok ideig együtt maradtak még. Ezt a világos, jól érthető elméletet másfél száz esztendő •Részlet a szerző Őstörténetünk (Egy régész gondolatai néppéválásunkról) című új művéből, amely jövőre jelenik meg a Tankönyvkiadónál. 780
