Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 9. szám - TANULMÁNY - Bécsy Tamás: Kocsis István drámáinak természetéről
annak utolsó szava: a tisztességes halál”; 2. „Annyi a mi óhajunk, hogy hagyjanak minket magunkra utolsó óráinkban”16; illetve 3. hogy — miként Signay — könyörögjön életéért. Az öregnek mint választott- kapitánynak a státuszából az fakadna, hogy erővel, a fegyelmezettséggel kényszerítse a Matrózokat státusztörvényeik megtartására, vagy ha így nem megy, akkor fegyverrel; az egyetlen pisztoly őnála van. A státuszból tehát egyik esetben sem következik az, amit „játszanak”. Vagyis mind a három főalaknak az az igazi önmaga, amit „játszik”, s a „valódi” minősül nem valódinak. A játék így nem játék, hanem másoknak, a környezetnek vagy a körülményeknek a kényszerítő hatására játéknak megjátszott valóság. Ez úgy is fogalmazható, hogy csak a játékban, a játékkal valósul meg egyéniségük; öntörvényűk csak így jelenhet meg elhihető, a társadalmi valóság szempontjából hiteles módon. A diszkrepancia személyes aspektusa így valójában föloldódik. A diszkrepancia ugyanis akkor valódi és romboló, ha az illető nincs tudatában meglétének. Itt a játék tudatos. A diszkrepancia azonban megmarad, s mivel ez korunk egyik — személyileg, egyénileg és társadalmilag egyaránt — jellemző tünete, a drámák a valóság egyik fő mozgásirányát zárják magukba. Mert hiába oldódik föl szubjektíve, Rankénak mégis azt kell mutatnia, hogy hóhér, noha katona; Martinovicsnak, hogy feltalálta a „sugárfegyvert”, noha humbug az egész; az öregnek, hogy a Nő „istennő”, noha pontosan tudja, hogy nem az. Nagyon jellemző, hogy Ranke és Martinovics a „játék” címén, vagy a „játék” köntösében azok előtt is kinyilvánítják a valóságot, akiknek játszanak, s utána, mikor gyanússá válik, hazugságnak, illetve nem az ő egyéniségükből fakadónak minősítik A fasiszták ellenfelei azt híresztelik, hogy ők az egész világot meg akarják hódítani. Ez nyilvánvalóan igaz állítás, de a hivatalos fasiszta ideológia és propaganda hazugságnak minősíti. Komárk ugyanezt hangoztatta, és kétségbe vonta, hogy jogosan szállta meg országukat a fasiszta hadsereg. Ranke ezeket mondja Fiserk és Tü-gel, illetve Komárk előtt: „Igenis le fogjuk iígázni a világ összes népeit! Sajat népünkkel kezdtük, de a világ összes népei sorra kerülnek! Megérdemlik sorsukat, miképpen az én népem is meg- étdemelte!” Ez az ő saját véleménye, az ő valósága, de Fiserk és Tügel is jelen van, s ezért játékká kell minősíteni a következő mondattal: „Valóban: ilyet és még ennél is nevetségesebb vádakkal próbálják megbélyegezni ádáz ellenségeink a mi igazságos hadjáratunkat”.17 Martinovics közli Ferenccel, hogy ő nála jobb vezetője lett volna a birodalom népeinek, hogy nem érdemli meg a császári koronát,18 dehonesztálóan „kölyök császárnak,”19 „tehetetlen, kiszolgáltatott osászárocsikának”20 nevezi stb., s ezt teheti, mert a „játék” vagy a hazugság szövetébe építve, mint nem az ő valódi nézete- véleménye jelenik meg, noha valójában az. Az Öreg Szilkától, a legbecsületesebb matróztól kéri, hogy segítsen a hazugság elhitetésében. A két középpontos drámában az egyéniség, a valóság tehát „beolvasásokban” jelenik meg. Ezeknek jellemző formája: hosszú beszédek, „szónoklatok”, viták, „előadások”, önvallomások stb. Ez a formai aspektus lényegében tartalom, vagyis jelentés: már ez a forma jelenti, hogy a középponti alak cselekvésre képtelen, hogy tettek helyett vitázik, vall, előadást tart stb. Ezekben a drámákban az a tett sem fakadna egyéniségből, amely a szociológiai státuszból eredővel ellentétes, ellenkező tett lenne. Csak látszólag eredne Ranke egyéniségéből, ha hóhérként működne, vagy ha ellenálló lenne; ha Martinovics elfogadná a halálraítélt forradalmár tettét, s méltósággal meghalna; ha az Öreg fegyverrel tartaná féken a Matrózokat. Ranke ugyanis így a fasiszta organizációnak az ő státuszából eredő tetteit hajtaná végre, avagy — persze emberileg, etikailag, ideológiailag, a történelmi igazságot tekintve alapvetően ellentétes másik organizációnak a tetteit. így egyénisége csak a választás pillanatában érvényesülne. Ha viszont egy ilyen kiszélesedett pillanat válna a dráma témájává, vagyis a választás lenne a viszonyrendszer tartalma, akkor a választást meghatározó erők között szociológiai státuszok törvényszerűségeit és mozgásirányait kellene bemutatni mint okokat. Arról nem is beszélve, hogy viszonyrendszerben nem is lehet bemutatni — elbeszélni lehetne csak —, hogy Ranke miért, hogyan és miként lett „katona, de nem hóhér”. 764 •V.
