Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 9. szám - TANULMÁNY - Bécsy Tamás: Kocsis István drámáinak természetéről
tényszerűen egyedi tettekre van szükség. Ha ezek ui. nem az egyéniségbői fakadnak, allegorikus — és nem szimbolikus — jellegű tettek lesznek. Drámában pedig az egyéniséget — ami az allegóriából eltűnik — valahogyan ábrázolni kell, hiszen ez a műnem csak az emberek közötti viszonyrendszerék megjelenítésére szolgál. Erre a helyzetre több írói „válasz” születhet. Az egyik, hogy pl. a drámaíró „kanavászt” ír, esetleg színjátékszöveget, amely önmagában nem épít föl hiteles világot és totális világot, de amelynek a megvalósulását a színházi előadástól reméli.13 A másik, nehezebb út, amikor a tettek kifejezésére való konfliktusos szituáció helyett más, drámává formáló törvényszerűségek segítségével rögzítik a viszonyrendszert. Kocsis István is ezt az utat járja. Az életben meglevő szituációfajták közül manapság gyakran formálják drámai művé azt, amely egy passzív középpont körül és/vagy köré épül föl, amiből, műfaji terminussal: középpontos dráma írható. A régebbi drámák között is bőven találunk ilyet: pl. az Oidipusz Kolónoszban, a Lear király, a Peer Gynt, illetve az újabbak közül Miller: Az ügynök halála címűt. A középpontos dráma alaptörvényszerűsége, hogy a középpontban levő alak a tetteket illetően mindig passzív. Míg a régi drámákban a pasz- szivitás azt fejezte ki, hogy az alakoknak céljuk elérésére nincsenek eszközeik, vagyis az egyéni eszköztelenséget jelentette, az újabbakban azt is, hogy az egyéniségből fakadó tettekre általánosan nincs lehetőség. Kifejezi és jelenti továbbá azt is, hogy egy személyiség egy másik személyiséggel szemben a társadalmi győzelem reményével nem küzdhet. Ha ui. az ember körül személyiségektől független organizáció hálózata feszül, ha környezetének tagjai a társadalmi mozgásirányokat nem személyiségükben és egyéniségükben, hanem szociológiai státuszuk következtében képviselik, akkor velük egy ember nem szállhat szembe a siker reményében. Amivel ugyanis szembekerül, nem az illető egyéniségéből fakad, így végül nem vele kerül szembe, hanem az organizációval. Ha egy organizáció az adott helyen levő embert le is győzi, csak egy „csavart” győzött Je, az organizációt nem, mert a legyőzött helyébe azonnal egy másik lép. Ez a másik azért léphet azonnal a helyébe, mert nem az egyéniségre van szükség, hanem valakire, aki a szociológiai státuszból fakadó tetteket megteszi. A Kennedy-gyilkosságból ezért nem lehet ma konfliktusos drámát írni, noha régebben igen sok királygyilkosságból írtaik konfliktusos drámát. Kennedy ui. — mint minden elnök — a szociológiai státuszból fakadó tetteket hajtotta végre, s ezért egyéniségét tekintve majdnem bárki azonnal a helyébe léphetett. A tetteket tekintve passzív főhős egyénisége azonban másként nyilvánulhat meg, pl. átokban, vagy — ami a modern drámákban igen gyakori — vitákban, hosszú szövegekben, monológokban, és a szavak minőségében, illetve a viszonyrendszernek a szavak minősége által bemutatott minőségében. A három dráma közül kettő egy középpont, egy pedig két világszint köré építi a szituációt. Kocsis István nagyon erőteljesen hangsúlyozza a kötet bevezetőjében, hogy „a drámairodalom semmiféle divat, semmiféle tetszetős dramaturgiai újítás nevében ne mondjon le az öntörvényű drámai hősről”.14 Nos, az előző fejtegetésekre is azért volt szükség, hogy világossá lehessük, egy drámai hős öntörvénye miért nem nyilvánulhat meg tettekben. Most nézzük, hogyan történhet ez meg a középpontos drámában ? Ahogy említettük, ennek a törvényszerűségei is műfaji törvényszerűségek már, miként a konfliktusos drámáé. A műnem nagyobb fogalom, törvényszerűségei á-tfo- góbbak, mint a műfajoké, mert a műnemiek mindazokban -megjelennek, amelyeket drámának nevezünk, a műfajaik pedig csak a drámákon -belüli kisebb csoportokban. Ez logikailag, de az ontológiai elemzés alapján is azt jelenti, hogy a műfajiak „közelebb” vannak a -mű egyediségéhez, „éppígylétéhez”, mint a műnemiek. Vagyis a műfaj már közvetlenebbül járul hozzá a mű egyediségéhez-egyóniségéhez, specialitásához.15 Az író által választott életjelenség (téma) a maga konkretizálódás-át is a műfaji törvényszerűségekben kezdi meg. A konkretizálódás mindig közeledés -az egyedihez, vagyis a műegyéniség ezekben és ezek alapján bomlik ki, amit úgy is fogal-maz762
