Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 9. szám - Holdosi József: Eltemetlek hegedű, fekete hajú éjszakában (regényrészlet)

— Tudok róla, ott a palatábla és a kréta, rongyot is találsz, írd fel, hogy mit akarsz mondani.

A kréta eltörött a kezemben, odarogytam a tanító elé, zokogva borultam a térdére.

— Ne sírj — vigasztalt —, meg kell tanulnod így élni, csak az emberségedet el ne veszítsd. Sóikat gondolkodtam a dolgodon, társ kellene melléd, akkor könnyebb lenne.

Felírtam a táblára, hogy Mariska miként hagyott el.

— Olvasnod kell, könyveket még vigyél magaddal, és sokat gondolkodj . .. bár nem tudom, nem ltudom — mondta, s a távoliba meredt.

Magára hagytam, s hazafutottam. Rick.ó készülődött, szmokingot öltött, pillenyakkendőt kötött, lakkcipőt húzott. Bámultam, mi történt itt, amíg én a kórházban voltam?

— Bál lesz a kastélyban, mi zenélünk, jön értünk a szekér.

— Mit bámulsz, talán nem tetszem?

A hegedűt leakasztottam a szegről, mutattam, hogy én is elmegyek.

Kikapta a kezemből, s röhögött:

— Néma nem hegedülhet! Menj innen, engedj utamra!

Kocsizörgést hallok az ablak alatt, odafutok. Megpendül a cimbalom, ahogy befektetik a szekérbe, a bőgő felbrummog, a hegedűt stimmüli Bandi bácsi, elindul velük a kocsis. Utánuk futok, míg a lélegzetem bírja, a saroglyába kapaszkodom, jelenés szédít le. Apám jön, megfogja a kezemet.

„Gyere, — másutt várnak rád.”

Réten, derékig érő fűben, margaréták, pipacsok, búzavirágok között megyünk, harangszó hallatszik. Rengeteg ember jön, kiabálnak egymásnak: „Szomszéd, maga is eljött, nem gondoltam volna.” Egyszerre megszűnik a fű, a margaréta, a pipacs, a búzavirág, óriási gödröt állnak körül ismeretlen arcú emberek.

Apám int, a tömeg széjjelválik, fekete ruhás férfi lép előre, hegedű a kezében, a másikban gyertya.

Eltemetlek hegedű, folyton csak sírsz Fekete hajú éjszakában csillag Gyertya kormozzon halálra Jajajajaj anyám, kiszakadt a szívem.

Hullnak a hegedűk a mélybe, pénzdarabok, levágott hajak hullanak utána.

Bőgővel lép előre öregember:

Kirajzolom a csontvázad bőgő Kirohadt belőled az élet Barnán ugrik beléd a halál Jajajajaj anyám, kiszakadt a vesém.

Hullnak a bőgők a mélybe. Fiatal lány cimbalmot hoz, felerősödik a sírás: „istenem, milyen fiatal, istenem”

Nem bírlak el erős húrú cimbalom Darabjaidban harapj fűbe Döngöljétek le erősen, nehogy visszatérjen Jajajajaj, anyám, sok a húrja, szabja testem.

Hullnak a ciimbalomdarabok a mélybe, döngölik a földet rájuk sírhalomra.

„Te jössz — bök meg apám. — Búcsúbeszédet kell mondanod.”

751