Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 9. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék
BÁLINT ENDRE Életrajzi törmelék Lehetséges, hogy még nem késő megidézni a múltat; hátha fenyegetéseinek értelme világosabbá lesz, és így nyomról nyomra követhetem utamat egészen az érzékelhető kezdetig: a visszasziiletésig, de nem az utóbbi időben kötelező — (irodalmilag kötelező) — időkategória tetszetős felforgatási szándékának alkalmazásával, ami ez esetben esztétikai kategóriává züllesztené eredeti szándékomat. Nem ezt akarnám, bár nehéz a kísértést kivédeni, különösen olyan valakinek, mint én, aki nemcsak alkalmaztam, de újrafogalmaztam valamiféle montázs technikát, legalábbis megkíséreltem újrafogalmazni festészetemben, és végső következtetéseim azt a banálisnak látszó tételt igazolják, hogy minden olyan festészeti közlés, ami szakrális vonatkozású, nem térhet ki a montázs technika alkalmazása elől: (gondoljunk akár Fra Angelico angyalaira, de sok máséira is, akik nem akartak teret hazudni elénk és mögénk). A „nyomon követett” visszaúthoz még csak annyit: nem vagyok biztos abban, hogy a nyomon követett „visszaút” valóban visszaút-e? Talán megsegítheti gondolataim értelmét egy hasonlat a homokórával: nincs véglegesen lepergett idő, hiszen egyetlen mozdulaton múlik, hogy újra mozgásba lendüljön a „szabad esés” következtében az, amit egy erő leállított; nevezzük ezt az erőt felejtésnek — (emlékezet-hiánynak). Ilyen értelemben nincs lepergett és visszapergetett idő, de lehetnek elfelejtett homokórák, a megbénult homok provizórikus anyagtalanságával — nagyon is átmenetileg... Mit is értek a „múlt fenyegetéseinek fogalma” alatt? Egyszerűbben: mikor éreztem először — majd mind gyakrabban — a magammal hozott érzékenységemen esett erőszakot? Hol kapta meg a gyermeki érzékenység azokat a véseteket — külső erőszak és belső elbámészkodás következtében — amelyek járataiban megül és megposhad a víz, és csak évtizedekkel később érezzük elviselhetetlen bűzét... Fenyegetés vagy figyelmeztetés — kérdezheti most bárki? ez is, az is ... Szeretném megismerni magamat, hogy ne maradjak is mere ti en figura önmagam előtt, de ehhez szükségem lenne az emlékezetemre — (amit évtizedeken keresztül összetévesztettem hazugságaimmal). Az emlékezés kegyelmi állapot, és a fél-emlékezés (uram bocsá?) félkegyelmi állapot... Lehetséges, hogy még nem késő felépülnöm, oly módon, hogy meg nem történtté retusálom a megtörténtet, de ez csak úgy lehetséges, ha elutasítom a döntések alternatíváját, és az egyetlen lehetségest választom: azt, amit annak idején kellett volna választanom — választás nélkül, automatikusan vállalva annak a valakinek az etikáját, aki addig voltom, amíg valami nem kényszarített választásra. Szeretném tudni, hogy ki és mi akadályozhatott volna meg négy-öt éves koromban abban, ha ölni akartam volna? .. .ölni akartam volna?.. .Madarat, macskát, vagy akár egy gyermeket is? (Nagyon is ide tartozik ez a kis história: amikor 1924 húsvétja előtt eltanácsoltak az első gimnáziumból, és gyakorta megvártam még az elemiből származó, leányarcú barátomat, Szász Mikit a Rezső téren, és a Népligetben sétálgatva — kétértelmű osztálytalanságom miatti elkeserédesemben — faágacskával csapkodtam a bokrokat és a magasra nőtt füvet — Szász Miki lefogta kezem, és csupán azt kérdezte: — Nem gondo742
