Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 1-2. szám - Oláh János: Vissza (regényrészlet)
senki nem bántott? A kudarc lehelletének eltéveszthetetlen melege önt el. Csak nem a következő perc, a jövő megnyíló kapuja köpi mindezt felém? Csoda-e, ha minél tovább zárva szeretném tudni. Csak ha már nincs más megoldás. Nem, nem! Akkor se. Eszelősségem aligha érthető, mégis minden különösebb ellenkezés nélkül vetem alá magam neki, furcsa viszony, mert amit meg most, ekkor érzek miatta, már-már a rosszulléttel határos. Közben a világos, töb'bé-kevésbé energikus pillanatokban ugyanazt csinálom, amit eddig, apró, alig érzékelhető mozdulatokkal vágom, vagy inkább csak dörzsölöm ki a fűrészporszerű forgácsokat a lassan-lassan mégiscsak kimélyülő résből körbe-körbe. A haladás mértékéről fogalmam sincs. Egyszerűen nem vagyok képes fölmérni. Semmi nem mozog, az elágazó bokrot, mert egy egész bokor törzse ez a két ág, odafönn ezer bog, tüske, ágacska akasztja, szövi, köti a sövénybe, ha megrázom, minden remeg, nyomódik, zörög körülöttem, s visszaveti mozdulataimat, akár egy rugó. Át kell szakítanom az utolsó rostot is, ahhoz, hogy a végére jussak. Addig csak sötétben tapogatózom. Minden pillanat elemi mélységében veszélyezteti továbbhaladásomat. Egyre többet adok föl a kezdeti lendületből, hol a fáradtságra, hol az óvatosságra hivatkozom, hol valami másra, az eredményt tekintve azonban semmi különbség nincsen a magyarázatok között, mindennek ugyanaz a vége. Meddig tart egyre több veszteséget igénylő utam? A bizonytalanság emésztése mélyen tudásom bűnei alatt dolgozik. És ez is én vagyok. Én volnék valóban? Amikor elszabadul a gömbölyűre faragott csonk, nem akarom elhinni, tovább is ott motozok a sötét lyukban, az elszűkült vájat mélyén, s csodálkozom, hogy semmit nem találok. A bokor azonban nem dől ki, ahogyan kellene, hanem továbbra is a helyén marad, fogják, tartják a fönti rugalmas kapcsolatok. Ezeknek kell nekiesnem, és puszta két kezemmel. Semmit sem adnak ingyen. Az ágak nyúlanak, hajlanak egy darabig, látszólag könnyen utánam engednek, de aztán váratlan lendülettel mindent visszarántanak magukhoz mágneserejük kezdeti közelébe. Pedig most már nem lehet elvenni tőlem, amit megszereztem, ami az enyém. Azért sietnem kell, és bosszant, hogy mindig hátráltat valami. Tilosban járok. Többször lendületet veszek egymás után, míg végre sikerül elszabadulnom, kitépnem a sövényből a levágott elágazás terebélyes felső gallyait, messze lendülök, át az árkon fakoronányi ághalmazt vonszolva magam után. A nyárfabokrok között végre eltűnhetek. Letelepszem egy védett mélyedésben, és faragni kezdek. Itt biztonságban tudom magam. Először az egyik, a görbébbik ágtól szabadítom meg az elágazást, csak egy tenyérnyi fogantyút hagyva. Utána a másik ágat, az egyenesebbiket kezdem tisztogatni a tüskéktől meg az apró oldalhajtásoktól. A tőnél kezdem, és elég szépen haladok. Már el is vághatnám, de óvatos vagyok, és nem merem. Egészen az elvékonyodott hegyig jutok, mire elmetszem. Utána jelölöm ki magamhoz mérve a végleges méretet, de amikor elvágom a túlzott óvatosság megint egy tenyérnyivel hosszabbra hagyatja velem, így hát megint javítanom kell. Elég sokat bizonytalankodtam ahhoz, hogy amikor az utolsó késvágás után kézbeveszem a botot, ne legyek vele egészen elégedett. Mintha kicsit rövidre sikerült volna mégis. Persze ezen már nem tudok változtatni. A fogása elég jó. És mivel különben sincs más választásom, megbékélek a helyzetemmel. Suhog a nehéz görcs, ahogy megforgatom a fejem fölött. Most barátkozunk. A fölhólyagzott tenyér, az eltört kés, a fáradtság még mindig bennem motoszkáló melegsége lassan ellensúlyozza, sőt, visszafordítja elégedetlenségemet, hogy szinte már ragaszkodássá válik. Ismét fölkapaszkodom a töltésre, hegy körül nézzek. Sehol senki. Nem pattog a pályán a labda, elhalt a fogó, a bujócska sikongatása, nem csobbantják kődobálók a folyó húsát — a víz békés 61
