Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 9. szám - Csurka István: A napló (hangjáték)
LÓNYAI: Nem gondolja, hogy kevesebb több lenne? Talán elég lenne egyet kitenni, amelyiket a legjobban szereti, nem? AMÁLIA: Én mindet szeretem. LÓNYAI: Mégis, kit a legjobban? AMÁLIA: Legjobban?... miért hozta vissza a nadrágját? LÓNYAI: ... A nadrágom? BORI (nevet): Aljas gazember ... képes visszavinni a nadrágját a kezében ... LÓNYAI: Hát, nézze a nadrág olyan a férfinak ilyenkor, mint a katonának a fegyver ... mindig kéznél kell legyen ... AMÁLIA: Akkor tegye ide a fejem alá ... LÓNYAI: Azt sem szeretném ugyanakkor, ha nagyon összegyűrődne ... Bízza rám ... ide,... ide a függönyzsinórra felakasztom. BORI (m. f.): Az kissé távol van, öregem. (Kuncog.) Akkor beszéljetek hangosabban. Ha ugyan beszélgettek még!... AMÁLIA: Nem fekszik le? LÓNYAI: Hadd szívjak el egy cigarettát .. . maga már levetkőzött? AMÁLIA: Levetkőztem. LÓNYAI: És hol van a ruhája? AMÁLIA: A fejem alatt. Én nem féltem a gyűrődéstől. Ki takarózzak? LÓNYAI: Nem fázik? AMÁLIA: Nem. LÓNYAI: Szép a teste... Nem gondoltam, hogy ilyen szép ... AMÁLIA: Meg sem kérdezi, hogy ő kicsoda ? LÓNYAI: Az a fénykép a két üveglap között? A vőlegénye. AMÁLIA: Honnan tudja? LÓNYAI: Látom. AMÁLIA: Honnan látja? LÓNYAI: Nézze, nagyon egyszerű: látom, hogy nem Sztálin, csak a vőlegénye lehet. AMÁLIA (nevet): Tudtam, maga ilyen lesz. LÓNYAI: Milyen? AMÁLIA: Szellemes. AMÁLIA: Miért, baj? LÓNYAI: Szereti a szellemes embereket? AMÁLIA: Szeretném, de nincs. LÓNYAI: A vőlegénye nem szellemes.’ AMÁLIA: Meghalt. (Szünet, mely közben megreccsen az ágy, ahogyan a lány megfordul.) öngyilkos lett. Tudja mit éreztem, amikor megpillantottam darabokban? A villamos alá feküdt. BORI (kattanás, megállítja): Jaj, de borzasztó! És most ott fekszik előtte meztelenül, és ez meg cigarettázik és simogatja a hasát, és tele van világfájdalommal, hogy milyen borzalmas az élet... Milyen szerencsétlen az egyik ember és milyen gazember a másik ... Ez felháborító! Ne jöjjön ide többet! Ne érjen hozzám! (Kattanás.) LÓNYAI: Tinglitangli . . . AMÁLIA: Ezt miért mondja? LÓNYAI: Mindig ezt szoktam mondani, ha ilyen szép hasat simogatok. BORI (kattanás, megállítja): Hát tessék! Ügy ismerem, mint a tenyerem! Jaj, kisanyám, most még nem késő... egy kés, egy bugylibicska nincs nálad, hogy belevágjad? Legalább rúgjál bele! És ne engedd! Ne, ne, ne! (Kattanás.) AMÁLIA: Ez bók? LÓNYAI: Nem. Vallomás. BORI (nem állítja meg): Jaj! Segítség! LÓNYAI: Maga lefogyott azóta, amióta elkerült a konyháról. AMÁLIA: Hat kilót. LÓNYAI: Miért? AMÁLIA: A betegség. LÓNYAI: Milyen betegség? AMÁLIA: A szívem. LÓNYAI: Mi van a szívével? AMÁLIA: össze szoktam esni. (Kattanás.) BORI: Ha most sem ugrik föl, akikor itt valami nem stimmel. Ugyanis neki most az az első gondolata: „mi van, ha megint rájön a roham?” „Mihez kezdek vele?” „Lehet, hogy epilepsziás a kislány?” Ha pedig mégis ottmarad, akkor valamit elhallgatott őkelme. Lehet, hogy a kislány gyönyörű! És megbolondul érte. Csak magának sem meri bevallani ... A nagy Lónyai egy kis konyha- lányért bolondul... (Kattanás.) 714
