Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 8. szám - TANULMÁNY - László Gyula: Őstörténetünk I.
Karin Mark összegezte kutatásainak eredményeit, az első pillanatra látszik, hogy a Volga környéki finn-ugor népek más alkatúak, mint az Ob mentén lakó nyelvrokonaik, azaz az embertan nyelvén fogalmazva: más fajtához tartoznak. Mi magyarok a volgai-europid csoport tagjai vagyunk, míg az obi-ugorokban a mongol jelleg uralkodik. Eszerint legközelebbi nyelvrokonainkkal alig fűz össze valami halovány kapcsolat, haloványabb, mint ami a többi népekhez fűz. Kénytelenek vagyunk tehát feltenni — mint ahogyan erre mások is gondoltak már —, hogy az obi-ugorok nyelvcserével jutottak mai nyelvükhöz, és a nyelvet átadó nép feltehetően éppen a magyar volt. A színtér — nyilván az Urálon inneni obi—ugor helynevekből sejthető — valahol az Urálon innen, a Volga táján lehetett. Ha a feltevés helyes, akkor az obiugorok a magyar nyelv fejlődésének igen korai szakaszát őriznék nyelvükben, s ebből adódnék a „rokonság”. Mindez százszorosán óvatossá kell tegyen, amikor például az obi-ugorok néprajzát úgy tekintjük, mintha az az ősi magyar életformát őrizte volna meg napjainkig! Felvetheti valaki, időről időre felbukkannak újságjainkban hírek, hogy a távoli szovjetföldön itt-meg-amott rábukkantak az ősmagyarok nyomára, akik mai napig őrzik származásuk emlékét. Szavahihető tanúk állítják ezt, s nincsen okunk kételkedni a híradások valódiságában, csak abban, hogy ezek a honfoglalás előtti magyarok maradékai lennének. Posta Béla, a kolozsvári magyar régészeti iskola nagynevű megalapítója, aki ugyancsak részt vett a Zichy-expedícióban, már a század elején összegyűjtött jó néhány ilyenfajta tudósítást, amelyek hitelesek voltak: a tatár seregek által a fejedelemkori Erdélyből úgyszólván évente elhurcolt magyarok utódai őrizték — s úgy látszik őrzik a mai napig —, hogy őseik magyarok voltak. Ma már az eddigi gondolatmenetünk során megformálódott a régi, egyirányú őstörténetkutatás helyett a szinte egész Eurázsiát végigpásztázó kutatás szükségessége; aggályaink során még valami rajzolódott ki lassan, észrevétlen. Arról van szó ugyanis, hogy nem csupán a magyar nyelvet, nem is csupán a magyar nép elődeit kell a múltban megragadnunk, hanem azt, ami magyarrá tette őket. Hogy világosan érzékeltetni tudjam, mire is célzok, ide iktatom egy részét annak a tanulmánynak, amellyel Szűcs Jenő könyvét mutattam be az Élet és Irodalomban (1975. márc. 22.). „Hadd idézzem Bartók Béla Cigányzene? Magyar zene? című előadásának egyik részletét : „... nekünk, magyar zenefolklór-kutatóknak, épp úgy, mint a testvértudományok (egyetemes folklór és etnográfia) kutatóinak alapos okunk volt arra, hogy csakis a parasztosztályhoz forduljunk mint forráshoz. Mi magunkat tulajdonképpen természettudósoknak valljuk, akik tanulmányozásunk tárgyául a természet egy bizonyos produktumát, a parasztzenét választottuk.. . Természeti produktumnak tekinthetők ezek a termékek, mert a számukra legjellemzőbb sajátság létrejötte — a pregnánsan egységes stílusok kialakulása — csakis lelki közösségben élő nagy tömegeknek egyféle irányban működő ösztönszerű variáló készségével magyarázható. Ez a variáló készség pedig nem más, mint valamilyen természeti erő...” — Mindez eszünkbe juttatja népzenekutatóinknak azt a megfigyelését, hogy a városról lekerült dallamok egy idő után „pentatonizálódnak”. Azaz: egy kihalóban levő régi zenei stílushoz közelítenek, amely egykor az egész magyar népzenére jellemző volt. Érdekes megfigyelnünk, hogy a népművészet más területein (szövés, hímzés, faragás, karcolás, bútorfestés, edényművesség) nincs ilyen egyetemesen jellemző magatartás. Annál inkább megvan a nyelvben. Egymástól elzárt, egymással nem érintkező területek nyelve egyirányban fejlődik... Például az, hogy régente a ragok még különálló szavak voltak (a legismertebb példa: Feheruaru reá meneh hodu utu reá), azóta ragként a szóhoz kapcsolódtak. Ugyanezen a példán figyelhetjük meg az azóta lekopott szóvégi magánhangzót is (utu reá — útra). Hogyan lehetséges ez...? Egymásról nem tudó, néha éppenséggel elszigetelten, az egységesítő írásbeliségig el nem jutó közösségekben szinte egyidejűén történnek ugyanazok a változások. Itt elemi erő működésére kell gyanakodnunk. Kérdésem éppen ezeknek az erőknek a természetére vonatkozik.. . Tudjuk, ezek az erők nem lehetnek élettaniak, mert a magyarság embertani képlete már a honfoglaláskor is majdnem olyan tarka volt, mint manapság ...” 682
