Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 8. szám - Osztojkán Béla: Felszállnak egyszer a madarak (elbeszélés)
a taps. Éjfélkor aztán gyertyák robbantak az égen. A vizen pedig fölcicomázott, nagy, táblás uszályok tűntek föl; lassan közeledtek a part felé. Késlekedés nélkül kezdtek harsogni az angyalok trombitái is, és a túlsó parton, a parlament fölött egyszercsak meghasadt az ég. Tangóharmonikás gyerekek, rózsaszín ruhás karénekesek dala csendült a földerengő égi színpadon, és vele egyidőben remegni kezdett a föld. Az uszályok fedélzetéről nem sokkal később kartácsszerű, piros, zöld és sárga, langyos szifcraeső zúdult a parti lépcsőre. A vörös hajú nő és a kislánya, Jaszika a hídpillér mögé húzódott előle. Valaki rájuk nevetett: — Mitől félnek? — kacargott a hegyes orrú tombolásnő. — Nem égeti át a ruhát. Nem igazi tűz ... .— Menjen a csodába! — rivallt rá magából kikelve Jaszika mamája. — Ha nem kotródik, beletaszítom a vízbe! A tombolásnő ijedten a pillérhez simult. A vörös hajú pedig magához ölelve Jaszikát, a keskeny kőpárkányon átegyensúlyozott a pillér másik végébe. És ekkor az egyik uszály döngve nekiütődött a partnak. A fedélzetén fölcsapódó ajtók mögül, a hajótest gyomrából, mint a fölriasztott óriásdarazsak, szörny-alakú figurák röpködtek kifelé. Amikor kiözönlöttek a partra, az emberek csodálkozva látták: nem darazsak — ördögök, rút és elképesztően nagy méretű pokolbeli szörnyek veszik őket körül. Kosztümjeik egyformák, feketék voltak. Loboncos szőr borította valahányat. Szemük és a szarvuk hegye világított. A Parlament fölé — ahol meghasadt az ég, és ahol a tangóharmonikás gyerekek énekelték csengő dalukat —, óriási üstdobofckal és cintányérokkal fölszerelt zenészek kerültek. S miután eszeveszettül rázendítettek, a partra sereglő, és az emberek között elvegyülő szörnyek haragot színlelve elkezdtek püfölni mindenkit. A férfi, aki egy lámpaoszlopnál állt, igyekezett elkerülni az ütéseket. Hamarosan észrevette: nem mindenki kap ezekből az ütésekből. A hatalmas öklök kikerülték őt is. Hangos morajlás, az eddiginél sokkal erőteljesebb helikoptermotor-zajt kezdett dübörögni a rakpart fölött. A férfi talpa alatt megszűnt a talaj: könnyedséget érezve nyolcvan-száz emberrel együtt emelkedni kezdett az ég felé. Kiabálást hallott. A vörös hajú nő hangját vélte fölismerni. A pillér felé nézett: ott állt a nő. Lobogott rajta a zöld, sátorszerű ruha. Mutatóujját rászegezte a férfira, célzott, végül elsikol- totta magát. A férfi csak a rövid villanásokat látta, aztán meg tompa ütéseket érzett a mellén. Visszazuhant a földre. — Ott van — mutatott a fiú a férfire. Kézen fogta az asszonyt, nagy nehezen átvergődtek az egymás hegyén-hátán tolongó, jajveszékelő tömegen. Az uszály végében, közel a parti pillérnél a víz színén, hanyatt feküdt a férfi. A mellkasából bugyogó vér pirosra festette körülötte a vizet. Halott volt. A hullámok lassan elcsitultak, a partmenti csobogás is megszűnt. Az asszony leguggolt, hogy megérintse a halott arcát, ám a test abban a pillanatban lassan megindult a víz folyásával ellenkező irányba. Szemük láttára következett be, amit az asszony abban a pillanatban kívánt: megfordult és folyni kezdett a folyó visszafelé.
