Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 8. szám - Osztojkán Béla: Felszállnak egyszer a madarak (elbeszélés)
egymás mellé. Egészséges volt minden ujja. Csodáltam szépségüket. Nem a folyadék tette, hogy nem éreztem tovább a fájdalmat, hanem az, hogy nézhettem magát és szép, fürge ujjait. Elfelejtettem ettől mindent. — Menjen a pokolba! A férfi néhány lépést tett hátra. Színes papírszalagokkal díszített trombitákat, és mindenféle álarcokat árusító pavilon mögé húzódott. Levetette az ingét és megfordult. — Jöjjön közelebb — mondta az asszonynak —, tépje fel a tapaszt a hátamon. Különben — ingerülten visszabújt az ingbe —, tudja merre van a Hegyek Tornya? A várostól két kilométerre emelkedik, a Parlament bal szárnyától jól látható. — Arcát a kezébe temette, majd kitárva a karját a-z ég felé köpött. — Ott lakik a feleségem és a kisfiam. „Anyu — kérdezi a gyerek az anyjától, amikor engemet, az apját akarja —, hol van Péter? ...” Feküdtem az ágyon. Meséltem, hogyan sebesítettek meg. Néha abbahagyta a kézimunkázást, szemeit rám emelte és hallgatta, amit mondok. Az asszony odalépett egy vak luftballonárus fiatalemberhez. Tízntizenöt színes gömb repdesett a kezében szorongatott spárga végén. Elragadta tőle és szélnek eresztette az egészet. — Semmit sem jelent — mondta ezután a férfinek. — Sohasem láttam magát, összetéveszt. Érti? — Megvert a feleségem — folytatta a férfi. — Apró szobámat — előtte konyhának használták — négy részre osztom. Egyet említek közülük csak, a helyet, ahol alszom, vagyis ahol sohasem tudok elaludni. Egyszer arra ébredtem — van egy rozoga karosszékem is; ebben alszom, ebben ülök, ebben írok, mert író vagyok, akármilyen szemérmetlenül hangzik is —, hogy nagyon fáj a lelkem. Fölkapaszkodtam a Kegyek Tornyára — a feleségemhez és a fiamhoz —, hogy odahajtsam a fejemet Libán térdére, kérve őt, szeressen valameddig. Ha elutasít — gondoltam —, akkor odamegyek a kisfiámhoz és arcomhoz szorítom a kezét. De Lilián már az első mondatomnál belémrúgott. Piszkavasat kapott, és a hátamba szúrta. Nem tudom, hogyan kerültem végül is a kórházba, de az nagyon jól esett, hogy magával találkozhattam. Kértem — emlékezhet rá —, ha felgyógyulok, vigyen el valahová. Csak a szemeivel, nagy, fekete-fehér szemeivel válaszolt. — Hazudik! Nem hiszek magának. — Az asszony elköhintette magát. Zsebkendőjével pedig, a távolba meredve — egy hanglemezeket árusító pavilon belseje felé — integetni kezdett. — Nagyon szép volna, kedvesem. Csakhogy én nem vagyok azonos azzal az ápolónővel. Higgye el, hónapok óta lépésnyire sem kerültem mesz- szebbre önmagámtól: magamon kívül senkit sem ismerek. Egy csapat kokárdákat viselő fiatal lány és fiú robogott el mellettük. Papírkígyókat és konfettiket szórtak magák után. Valaki paprikajancsikat mozgatott a közeli pavilon pultján, egy másiknál pedig felikurblizott játék-szörnyeteg kacagott; iszonytató hangja hamarosan túlszárnyalta a tovarobogó suhancok ricsaját. Az asz- szonynak egy ötlete támadt: — Részletezze azt a találkozást. Nagyon kíváncsivá tett. — Nem telne örömöm, ha külön részletezném, amit ugyanúgy ismer, mint én. — Magával talán kötelező összeismerkedni? — Igen. — Maga szökevény! Nincs kedvem találkozni sem magával, sem mással. Ezenkívül, igenis, jól gondolja, féltem az életemet. Elmebetegeknek különben sem tartozunk őszinteséggel. — Ha azt hiszi — mondta a férfi —, ha azt hiszi, hogy elmegyógyintézetből szöktem, téved. Igaz, néha magam is azt hiszem, városunk bolondokháza. Ügy tudom, több tízezer boldogtalan ember él ebben a városban. Kerengenék háztól házig, tántorognak, mint a szólj árta lampionok. Volna szíves felvilágosítani, merre érhetném el őket? Az asszony arca e szavakra megrándult. A férfihez hajolt, sziszegve mondta: — Maga mocskos gazember! — Nedves, fáradt arcába lógó hajszálai, izzó feke662
