Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 8. szám - Győri László: A néma versek diadala (vers)
GYŐRI LÁSZLÓ A néma versek diadala A síkos síneken előre a tüdő, a gége, a nyelvcsap, a fogsor sínjein röpülve mámorral furakodva zenghet, — nemcsak az ínyek, az ajkak zengik a verset. Gázsijáért a ripacshad beszélhet, sírhat, zokoghat, akkor se. íme, a nemcsak fölemeli ujját a sötétben. Hosszú uszályban állhat elénk a nagy, ünnepelt színésznő, és elkezdheti az ünnepélyt, a nagy versmondást, amely most következik. Ó, a műgond! Ahogy beszél, ahogy elmond! És taglal és tárgyilagos! A sötétben minden néző ért, ujjong és emelkedik. Ahogy a kukorica vastag ízei a száron egymást kergetik egyetlen rendben dalolva, akár a nyaklánc ugrik a női nyakaknak, kóróra fűzni társai sorsát, a sok sor is úgy araszolgat. Ujja bögyével odatapinthat a nagy, ünnepelt hallgató hosszú uszályban. Oda, de nemcsak a nyaklánc-, az üveghang zengi a verset (a szavatolt siker gyanúra ok), a szín meg a művész nem maga dönt, a színrevitel, a nagy szavalat, olykor a némaság az, ami szól, ami még, ami már, de ami néma a színfal előtt. 633
