Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 8. szám - Oláh János: Kenyérpusztítók (játék)
Félrelöki Kapást az útból. Indul kifelé, már az ajtóból lép vissza.) Már megint majdnem ittfelejtem, a fene... (Fölemeli a bőröndöt, de Kapás az útjában áll.) Eressz, mert... (Megemeli a könyökét, így mutatja, hogy kaphatsz egyet.) SÜKET (Kapáshoz): Hagyd, be van zárva. KAPÁS (félreáll az útból): Na, mehetsz. NAGY (Sükethez): Honnan tudod? SÜKET: Nem mindegy? NAGY: Megnézem. SÜKET (Kapáshoz): Nem hiszi el. NAGY (elindul az ajót felé; megérkezik, leteszi a bőröndöt, dörömböl): Hé, nyissák ki, nyissák ki! (Üjra dörömböl.) Nyissák ki! (Abbahagyja a dörömbölést is, meg a kiabálást is; leül a bőröndre, pihen. Hirtelen fölug- rik, körülnéz, visszaül.) Azt hittem, támadtok. SÜKET: Mit mondasz? NAGY: Ö, semmi, tévedtem. Szerencsére most tevedtem. Kérjek bocsánatot? KAPÁS: Nem fontos. NAGY (megint föláll, az ajtóval próbálkozik, sikertelenül): Nincs hozzá kulcsotok? SÜKET: Mihez? NAGY: Mihez, mihez, hát ehhez... (Mutatja)... az ajtóhoz. SÜKET: Nekünk? NAGY: Nektek. SÜKET: Röhej, mihez van nekünk kulcsunk? NAGY: Na, na, van azért amihez van. (Szemmel állandóan követi Süketet, aki az asztal és a szekrény között járkál és Kapást, aki a kapcsolót keresi. Rövid várakozás után egy hirtelen elszá- nással fölemeli a bőröndöt, körülnéz, a falhoz hátrál, szabad kezével megtapogatja a falat maga mögött.) így ni, itt azért valamivel jobb lesz; legalább hátulról nem támadtok. Ez is valami. (Egyre gyorsabban kapkodja a tekintetét, egyikről a másikra, hogy szemmel tartsa Süketet és Kapást. Most abbahagyja. Legyint.) Nem bírom. (Leteszi a bőröndöt, leül rá, lehajtja a fejét.) Pihenek egy kicsit. KAPÁS: így nem lehet aludni. SÜKET: Próbáld fekve. KAPÁS: Gondolod, hogy úgy jobban menne? SÜKET: Azt hiszem. KAPÁS: Te is úgy szoktad? (Leül az ágyra.) SÜKET: Ügy. KAPÁS: És? SÜKET: Nekem az se használ, de te... Rajtad talán még segítene. NAGY (fölugrik. Izgatottan): Megvan. KAPÁS: Micsoda? NAGY: Te voltál az. KAPÁS: Ki? NAGY: Aki leütött. KAPÁS: Leütöttek? NAGY (visszaül a bőröndre; kicsit csalódottan): Hát persze. (Most érti meg, miről van szó, fölugrik.) Piszok, szemét, te voltál! KAPÁS: Én? NAGY: Tudom na, hiába is próbálkozol vele, hogy megzavarj. KAPÁS: Honnan tudod? NAGY: Az neked már egészen mindegy. KAPÁS (Sükethez): Hát megmondtad neki? Tudtam, hoigy megmondod, tudtam. NAGY (Az ágy felé rohan): Most megkapod! (Az ágyra veti magát, de Kapás már nincs ott, Nagy ottmarad ha- sonfekve az üres ágyon.) KAPÁS (menekül, megbotlik, de eljut az ajtóig, kinyitja): Brrr ... Micsoda hideg! (Visszahőköl egy pillanatra, aztán mégis nekiindul. Lépések a kövön, jól behallatszik a nyitott ajtón.) SÜKET (közelebb megy az ágyhoz, Nagyot nézi, aki még mindig mozdulatlan fekszik): Ez meg csak nem elaludt?! NAGY (fölül): Hát nyitva volt? SÜKET (magának): No nem, azt azért nem. (Leül a székre. Nagyhoz.) Nem tehetek róla. NAGY: Dehogynem. (Leszáll az ágyról, az ajtóhoz megy, kinéz a folyosóra.) Még nem járhat messze, talán utolérném. (Ki akar menni.) SÜKET: Várj! (Nagy megtorpan, visz- szanéz.) A bőröndöd. NAGY: Tessék? SÜKET: A bőröndöd; azért jöttél visz- sza, nem? NAGY (csalódottan): Ja, igen. (Odamegy a bőröndhöz. Még mielőtt leha631
