Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 1-2. szám - Holdosi József: A kőfejtőben (regényrészlet)
— Maradok. Hajthatatlan a fiú, és elbújik előlünk. Az éjszaka tüzei kialszanak, a nép elindul vissza a telepre. A két tűzszerész és Ferenc marad, Pistát nem látni sehol. Búcsúzkodunk tőlük, de eltaszítanak bennünket. — Menjetek, a többi nem a ti dolgotok. Lekísérem az öreget a telepre, aztán visszamegyek a hegyre, ott a helyem köztük, de már elkéstem. A katonák körül vették őket. Felmászok egy fa tetejére, innét látni őket. Pista is ott van köztük, ő okosabb volt, mint én, elbújt hogy köztük lehessen. Kemál katonákkal vetette körül magát, onnét kiabál. — Adjátok meg magatokat, a többiek okosabbak voltak, nem akarnak meghalni. Tízig számolok, ha addig nem jöttök elő, lövetek! A sánc mögül kézigránátokat szórnak ki, sortűz válaszol. A herceg utasításokat ad. — Kézigránátot nem szabad használni, megsérül a márványkő. Bent már elfogynak a gránátok, pisztollyal lőnek ki. A katonák már a sáncot döntik. Ferencék elszórják a kiürült pisztolyokat, a kő köré gyűlnek, dina- mitot helyeznek el alatta, a gyújtózsinór az egyik tűzszerész kezében. Várják a katonákat. Lobban a gyufa, csak a robbanást hallom. A füst sokáig ellepi a hegyet. Az életben maradt katonák összeszedik halottjaikat, és a kesergő Kemállal visszaindulnak. — A kövem, oda a szép márványkövem. Leinászok a fáról. A robbanás helyére megyek. Szétroncsoltan a négy ember. Nem marad más, mint a sírás. Színes kődarabok kerülnek a kezembe. Hörögve szórom le a hegyről, hullnak a kőfej tőtelepre, Kemál Juszuf herceg palotájára, koppanásukat az agyamban hallom. Sikítozok. „Nekem kellene itt feküdnöm, ehhez sem volt elég bátorságom, elkéstem.” Tratá, tratá! Lent szól a trombita, győzelmet hirdet. El kell temetnem a halottakat. A robbanás kivetette a helyéből a márványkövet, gödör maradt a helyén, belehúzom a négy emberroncsot, színes márványkőtörmelékkel takarom be őket. Magam föléjük zuhanok. Imre bácsi állt meg mellettem nyögve: — Te is feljöttél meghalni, egyedül hagytatok. Nem tudtam megmozdulni, csak hápogó hangok törtek fel rossz torkomból. Az ölében vitt le. — Nem baj fiam — mondogatta. — Felírjuk majd ezt a világnak, bizony. Az asszonynak nem szabad megtudnia. A megmaradt hétről kell gondoskodni, ők majd számonkérik a bátyjaik halálát. A telepen csend volt. Mindenki elment dolgozni. Ültünk a központi tér közepén, a telepvezető jött oda hozzánk. — Cigányok! — szólított meg bennünket. — Ki vagytok rúgva a telepről. Kommunistákkal praktáltatok, a fiaid — fordult Imre bácsihoz —, rablók, zsi- ványok voltak. Meg akarták lopni a herceget. Nincs mit keresnetek a telepen, fel is út, le is út! Még ez a néma is a herceg életére tört — mondta, s leköpött. — A lovatokat, szekereteket, zeneszerszámaitokat a herceg lefoglalta. — Telepvezető úr, legalább a cimbalmomat adják vissza, otthon éhen veszik a hét gyerekem. — Könyörögjetek a kommunista barátaitoknak! Ha fél órán belül nem tűntök el, a herceg börtönbe zárat benneteket. Nem volt mit összeszedni a barakkban, ami rajtunk volt, összes vagyonunk. Kétségeinket vittük magunkkal. 50
