Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 7. szám - SZEMLE - Molnár Miklós: Elemi szerkezetek - Dobai Péter: Sakktábla két figurával
egy idegen szempár világa is a tiéd maradjon, általad legyen valamilyen, egyéniséged véletlenszerű egyszeriségében a tükröd legyen”. A kimetszett lét-szelvények valamennyi elbeszélésben többértelműek és több- értékűek. Lehámozódnak pontba tömörödő egyéniségek előzményei, láthatóvá válik a pontban a folyamat: hogyan kocsonyásodik az emberi lény esetlegességekből sorsszerűvé. Dobai a történéseknek azokat az^ elemi szerkezeteit elemzi, amelyeket a ’recorded time’ másodperceinek múlása hoz létre és tölt ki (a Reteszek c. írásban pl. kötőjelek utalnak erre a szerkezetre). Holmi levonható „tanulság” vagy szociológiai „üzenet” nincsen e textusokban, csak verbális ’tanúság’ van/lehet. „Az ember: tanú. ...Ha romantikus vallomást tesz egy szürke percben — ...akkor is tanú; ha megtagadja a vallomást, akkor is tanú” (Szélfelőli céltalanság). E novellák — e magaslati levegőt árasztó, precíz, céltudatos irodalmi szövegek — a tagoló tudat drámái, egy szétválasztó/vonatkoztató európai elme módszeres, mindennapi táplálkozásai; megnevezések, ill. ’megvalósítások’ — e szónak Nagy Pál leírta értelmében: „a szöveg nem más, mint egy írói módszer színre vitele: megvalósítása”. Dohainak hódítása, nyeresége az olvasónak a Hazám a városban c. portrésor hét budapesti köztérről. Csáth Géza és Krúdy Gyula nyomdokain, „egy érzelmi környezettan alapján” közterek individuálmitológiája bontakozik ki ezekből a szövegekből, mindenféle — ilyenkor szokásos — ellágyulás vagy öntetszelgés nélkül, hűvös nosztalgiával. E terek birtokba vették Dobai Pétert, s íme, a viszonzás: az író jóvoltából a modern magyar próza birtokba veszi Dobai Budapestjét, azokat a centrális helyeket, ahol a személyes és a közös sors részletei fókuszba gyűlnek. A Hazám a városban — „Budapest Decameronjának hét novellája” a Harminckettesek teréről, a Mária Terézia („újabban Horváth Mihály”) térről, a Bakáts térről, a Boráros térről, a Kálvin térről, a Gellért térről, és utoljára, de elsősorban: a volt Vámház vagy Fővám térről: a mostani Dimitrov térről, „a Nagycsarnokkal, a Csarnok térrel, a rakpartokkal, a közraktárakkal, a hídfővel, a boltos házsorú, XIX. századi Tolbuhin körúttal, a Sóház utcával és a Pipa utcával, a Molnár utcával és a térről a Belváros felé vezető Váci utcával”. Érzéki teljességében közlődik velünk a Dimitrov téri vásár- csarnok költői leltárba vett árukínálata: szinte közösülhetünk vele. Már és még, egykor és most dinamikája, a gazdagon kibontott vonatkoztatásrendszer az irodalom szakrális eseményévé, verbális áldozásává teszi Dohainak ezt az írását. Amit ő Csáth Gézával kapcsolatban említ, érvényes a Hazám a városban c. textusra is: „diszkrét és pontos az egész írás, mint egy logbuch, egy hajónapló”. Azt hiszem, a következő idézet jó példa rá, mennyi nosztalgiát vállalhat egy modern próza: „ha a Nagykörút villanyszerelvényeinek és autóoszlopainak zúgása felett megszólal a templomharang, a XIX. század szólal meg, föld alatti akusztikával, külön időben, figyelmünk határán”. E kötetében Dobai Péter valamelyest elrugaszkodott korábbi radikalizmusától, és az irodalmat/irodalmiságot teljesen vállalva építi tovább magatartását. Változik, terjeszkedik, mozog és építkezik egyazon intenzitással. Akárcsak Hanyatt c. verseskönyvében, itt is az egzisztenciát közlő tiszta fogalmi nyelv szólal meg — a modern próza Dobai Péter-i dialektusában. A Hanyatt c. kötetről azt írtam*: „nyitás, gesztus, esemény, stádium, tett, há- mozódás és irányjelzés egy létesülés folyamatában”. Lényegileg erről a könyvről se mondhatok mást. A Sakktábla, két figurával: gesztus és tárulkozás, fázis és hódítás, nyitás és teljesítés. (Szépirodalmi, 1978.) MOLNÁR MIKLÓS *Folyamatos létérvényesség felé. Dobai Péterről, Hanyatt c. kötetének megjelenése Idején ÉLETÜNK 1978/6. 605
