Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 7. szám - MŰVÉSZET - Mándy Stefánia: Kontúrok és kontrasztok Bálint Endre művészetében

„Az idők hömpölygése” című legutóbbi visszatekintésében most olvasunk először Bálint Endre régebbi őseiről és a gyermekkor legkorábbi „lelőhelyeiről”. Ennek az írásnak a sorain átdereng a születőfélben lévő és az érett művész belső konfrontációja. „Börzsöny más is volt, mint gyermekkori nyaralás ... más is volt és ezt a mást szeretném kipreparálni burkából, hátha összetalálkozik valakivel magamból, akit nem jól ismerek, vagy sehogyan sem.”

Ezt a mást csakugyan világra kellett hozni, mert az ilyen alterego az, akivé lehetett volna az ember — és nem tud róla, hogy lett is. Mert a képzelet folyamata éppen arra való, hogy általa a művész alakot cseréljen. Ezen a ponton minden, amire „emlékezünk”, másképpen jelenik meg.

„Az emlékezés nagy gyönyörűség az embernek, de nem úgy, hogy aprólékosan emlékezik ... Az emlék maga az élet, csak más természetű” — állapítja meg Lévi-Strauss. Bálint Endre művészetét valószínűleg nem formalizáló kategóriák és bonyolult arányviszonyok rendkívül fárasztó elemzéseivel közelíthetjük meg legjobban. De megpróbálhatjuk felkeresni képalkotó természetének néhány olyan karakterisztikus jegyét, ami talán más, mint amit ő maga és mi is már jó ideje olyan jól ismerünk. Ezért választott utitársunk most éppen Lévi-Strauss, mert meggyőződött és meggyőzött róla, hogy „élőlények és dolgok anélkül is megőrizhetik igazi valójukat, hogy elveszítenék körvonalaik'tisztaságát, amely egymáshoz képest meghatározza őket és érthető struktúrát ad mindegyiküknek.” Paradoxul hangzik, hogy miközben a művész és a mű az emlékezés folyamatában a képzelet munkája révén újra meg újra alakot cserél, a körvonalak tisztasága egymáshoz képest továbbra is meghatározza őket és érthető struktúrát ad mindegyiküknek. Vagyis a változások a struktúrával szoros korrelációban maradnak.

Az idők hömpölygése folyamán kirajzolódik a kétféle eszménykép, aki lényében munkált fejlődése közben. Dávid bácsié, az ortodox fűszeresé, aki leckét akart adni neki a „paraszti létforma kényelmetlenségeiből.” „Az ő emberi hatása maradt bennem a legtartósabban — írja Bálint — s ha rágondolok, most is egy elkallódott kereskedőinast, egy szőlőművelőt és egy elvetélt parasztot siratok magamban ...”

Az ízig-vérig városi ember ismerős nosztalgiája tör föl a művészben a falu után. ahol mezítláb szaladt a szúrós tarlón és megismerte a kis sárga zsennyei homokfutó elődjét a Páholc alatt. Istállók illatát szimatolja a levegőben, akárcsak a honvágy kínozta Bartók, amikor Amerika kőrengetegében mindenfelé a „Szép, gyönyörű Magyarország” lovainak félreismerhetetlen csípős szaga után kutatott. Jóval később, Szentendrén, Sárospatakon és Zsennyén eszmél rá a régi nyarak ízeire és színeire. „Mindig csak a túlsó part volt a vonzó és a lehetőségeket kínáló" — írja Bálint és ez éppúgy vonatkozik nála múltra és jövőre. „Csaknem 20 évet kellett rá várnom, amíg olyat festettem, amit a magaménak érezhettem.” — „Ezentúl lehetséges lesz az átkelés — idézzük újból Lévi-Strauss éles képét az emlékezés értelméről. — Az idő váratlanul földszorost húzott köztem és az élet közt; húszévi feledés kellett hozzá, hogy újra szembenézzek egy régi élménnyel, amelyet oly hosszan hajszoltam, mint maga a föld, de ez a hajsza hajdan megtagadta tőlem az élmény értelmét és megfosztotta ben- sőségétől.” Ennyi idő kellett művésznek és kutatónak egyaránt, hogy a spontán feli- déződő emlék jelennel telítődjék.

Ami Bálint archétípusait illeti, másik eszményképe szemlátomást két alakból olvad eggyé. „Apám törékeny ember volt, mint magam is, gyermekkorom óta. Alacsony, sovány és szinte a komorságig komoly. Bennem a szeretet és félelem keveredett aszerint, hogy milyen cselekedetekkel vártam haza. Amikor csínytevéseim éppen elpihentek, akkor örömmel, hiszen tudtam, hogy fanyar humorával megajándékoz majd, és ami talán a legnagyobb ajándéka volt számomra, hogy íróasztala mellé ülhettem, amikor rajzolgatott... Kevés beszédű ember volt...”

Aztán a művészi én „magnetikus terében”, az emlékezetben felbukkan Vajda Lajos, aki „csodálatosan rajzolt és remek formaérzéke volt”. A fiatal Bálint elárnul rajta, „mennyi valódi érzelmet lehet belesüríteni a szigorú szerkezettel alakított formába.” Vajdának köszönheti — írja —, hogy képes volt megkérdőjelezni mindazt, ami