Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 7. szám - MŰVÉSZET - Bíró Friderika: Zalai Tóth János
a feléből több ezer műszaki házdokumentációt készített. A forrásértékű dokumentáción kívül több ezer fényképfelvételt hagyott ránk. Adattári hagyatékánál mégis becsesebb szellemi öröksége. Figyelme, kezdetben az adottságok révén, aztán az eredet után kutatva egyre tudatosabban, a peremvidékeik építészetére irányult. Itt sejtve-keresve a sajátosan magyar népi építkezés jellegzetes formavilágát. Mit is kutatott Tóth János közel ötven éven át, miről szól félszáznál több könyve, tanulmánya? Munkáiban előbb az épületek szerkezeti felépítését, díszítőelemeit, az építőanyag felihasználásának formáit vizsgálta. Felismerte a folyamatok történetiségét, ezért fordult figyelme a népi építőművészet „ősi” értékei felé. Megszállottként kutatta a jellegzetességeket. Az épületek mellett az udvarok, utcák, terek, a településformák és -szerkezetek együttesét, kölcsönhatását nyomozta, lösszefüggésében látva mindig az építményt és környezetét. A népi építkezés kompozíciós módszerei álltak képelemzései középpontjában. A törvényszerűségek, a bagyományozódás formái és módozatai izgatták kezdettől fogva. Szükségképpen kellett hát kutatnia az építészet- és faluesztétika sajátosságait is. Tudta, pontosan kimutatta, hogy a népű — főként paraszti — építkezés mennyi mindent vett és alakított át a nagy építészeti stílusodból, hogyan érlelte azokat sajátos, a maga körülményeihez s adottságaihoz igazodó építészetté. Nézeteinek akár summázataként is felfogható utolsó nyilatkozata: fél évszázadon át „elemeztem építőművészetünk legértékesebb alkotásait az Árpádoktól napjainkig, hogy megtaláljam azokat a sajátos jegyeket, amelyek építőművészetünket megkülönböztetik minden körülöttünk élő nép alkotásától. Azt találtam, hogy a legkiválóbb alkotásokat a megbízó mecénás és az építőművész együttes akarata hozta létre. Azt találtam, hogy van és mindig is volt sajátos építőművészetünk. Külföldi tanulmányútjaim csak megerősítettek a tradíciók tiszteletében”. A jellegzetes vonásokat és történelmi folyamatokat egyre jobban megismerve, okkal írta a hagyományait elvető faluról: „A századforduló sokat rontott a falu arcán. A kontárok tönkretették a faluk harmonikus képét, megzavarták a falusi utcák ritmusát, az egyszerű házakat eltorzították és a falvaklat ösz- szevissza színezték”. Azt szerette volna, ha a falusi házakat megtervezők és építők felhasználnák a hagyományos paríaszti építészet elemeit; azt kívánta volna, hogy a népi építőművészet jellege valamilyen módon továbbáljon. Azt akarta volna, hogy „a nép megismerje és megszeresse saját alkotásait, megbecsülje hagyományait és ezek szellemében építse tovább faluját”. Ábrándokat kergetett volna? Látta a gyakorlati tennivalókat is. „Az új képesítési törvényerejű rendelet — írta — csak szívós népi műemlékvédelmi felvilágosító munkával, a falusi mesterek továbbképzésével, a járási mérnöki szervék megfelelő kiépítésével orvosolhatja a súlyos hibákat és muiasztásoikat.” Korán felismerte: ha a kodkaházas „újhullám” végképp elsöpörné a hagyományos építészet formavilágát, legalább néhány jellegzetes objektumot illenék megmentenünk, hogy mégis legyen mit továbbhagyományozni a jövőnek. Mert ezek a „műemlékek” az emlékeztető és önismereti célokon túlmenően egyszer hátha jóik lesznek még másra is ... Ezért beszélt már a harmincas évek végéin a műemlékek védelméről. Fölvetése akkor persze visszhangtalan maradt. Közel húsz esztendő telt el, amíg szocialista rendünk a hatósági védelmet kiterjesztette a népi műemlékekre is. Az ötvenes évek végén azután — nem ok és érdem nélkül — éppen Tóth János kapta munkahelyi feladatként a népi műemlékek felkutatásának és védelmének megszervezését. Az Építésügyi Minisztérium 563
