Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 1-2. szám - Holdosi József: A kőfejtőben (regényrészlet)

Kemál is felfigyelt erre: — Melyiktek csábítja el tőlem a legszebb lányt, hadd halljam — kérdezte tőlünk. — Én bátorkodom kérlek — Tóni lépett előre a banda mögül. — Te is cigány vagy? — Jogász vagyok. — Mit keresel akkor ezek között? — Nem kaptam munkát, ezért álltam be kőfejtőnek. — Majd keress meg, diplomás, nemes ember kell nekem is. A lány meg az enyém. Nem értettük, hogy milyen nyelven beszél a három másikkal, de azok élén­ken helyeseltek. Behívták az összes lányt, leültették maguk mellé őket. A her­ceg elővett egy ládát, marékszámra osztogatta szét köztük belőle a pénzt. — A tiétek, de innotok kell velem, akkor drágakőt, aranyat is kaptok. Éjfélig itatta őket, minket elzavart. — A további nem a ti szemeteknek való, a kőfaragóknál aludhattok. Katalint maga mellé ültette, átkarolta. Hiába integetett a lánynak Ferenc az nem tudott mozdulni a herceg mellől. A kőfaragóknál volt hely számunkra, Imre bácsi és István hamar elalud­tak. Ferenc forgolódott az ágyában, aztán felkelt és kifutott. Utána mentem. Az erdő felé vette az irányt, követni akartam, de valaki megfogta a kezemet. — Férfibánat, nem lehet mással megosztani. Tóni volt. — Ne félj, nem csinál bajt magának, majd megcsillapodik. Gyere inkább velem, meglessük mit csinálnak a hercegék. A palota eddig felépített része még csak háznyi magasságú volt, nagy kö­vet raktunk a lábunk alá, úgy figyeltük az ablakon át a Bentlevőket. A her­ceg már csak egyedül volt a lányokkal. Megszámoltuk huszonegy lány maradt, három biztosan elment a három úrral. Részegek voltak már. A herceg félmez­telenül, a lányok is. Kemál aranyláncokat, briliánsokat akasztott a nyakukba. — Szépek vagytok — harsogta. — Öleljetek át, csókoljatok, mindenem a tiétek, a vagyonom, a testem. Táncoljatok körbe, hadd nézzelek benneteket! A lányok körbeforogtak és énekeltek, zümmögtek. A herceg középre ug­rott, magával rántotta Katalint is, aki még nem vetette le magáról a blúzt sem, de látszott rajta, hogy ő is részeg már. Kemál leszabta róla a ruhát. — Gyönyörű vagy — lihegte, s aranyláncokat, fülbevalót rakott fel rá. — Istennő vagy, gyere! Magával húzta a nagyteremből nyíló kis szobába. — Ti is sorra kerültök, ne féljetek! — szólt vissza a többieknek. Pár perc múlva kitántorgott Katalin. — Mehet a következő — mondta. Öklömbe harapok. — „Uraknak mindent szabad fiam, ezt sose felejtsd el” — hallom apám hangját. Fáj ez a lány és Ferenc. — Nyolcadik megy már, jól bírja — mondja Tóni. Katalint nézem. Elván­szorog a sarokba, szinte belefúrja magát. — Fázom — hajtogatja. — Fázom. — Tizenöt. Le a kalappal, még egy bika sem bírna ki ennyit. — Ferenc fázom, nem hallod, takarj be! — szólítgatja szerelmét a lány. — Húsz! örvendj szegény országunk, bikák jöttek földedre vissza. Katalin felkacag, lerázza magáról az aranyláncokat, fülbevalókat. 44

Next

/
Oldalképek
Tartalom