Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 7. szám - Reismann János: Kalandos évek IV; (emlékirat)
5-600 munkaegységét minden hónapban, az öt nagyobb gyerek iskolába jár, de a vakációban segítenek. Így valahogy megélünk. Mondd, Miehunka — kérdezte a kisfiát, aki az anyjához bújva gyanakvó pillantásokat vetett rám —, olyan nagyon szegények vagyunk mi? Most még zsírt is kapsz a kenyeredre. Vajat persze még nem engedhetünk meg magunknak — folytatta ismét felém fordulva —, az drága portéka, el kell adnunk. De hogy szegények volnánk? Talán elképzelni sem tudná, hogy milyen szegények voltak a szegények még a gazdag falvakban is. Most legalább van már saját házunk, portánk, még ha nem is igazi ház, az uram maga építette, és van két disznónk, baromfink, múlt hónapban még egy varrógépet is vettem... — Ezek szerint elégedett? Miért lennék elégedetlen?- Egészségesek vagyunk, a gyerekek tanulhatnak, nekik biztosan könnyebb lesz az életük, mint nekünk volt. Volt elég ráérő időm, elgondolkozhattam a fogalmak viszonylagosságán. Parasztszekéren utaztam Hortizára, ahol a megbeszélés szerint Munkkal kellett találkoznom; a kis járási székhely a Dnyeper jobb partján éppen átellen'ben feküdt Zaporozsjéval, ott épült fel az első ötéves terv egyik leghatalmasabb ipari kombinátja: az óriás duzzasztó, a vízi elektromos erőmű és az alumíniumkombinát. A nap lemenőben volt, de a nyárvégi forróság még nem csökkent. Mi a szegénység? Hol a teher határa, amelyet az ember még hajlandó elviselni? A kocsis az ostorával hajtotta el a legyeket a lováról amiket az a farkával nem ért el. Egyszer csak félretette az ostort, és a tenyerével a nyakamra ütött, majd megmutatta a kezén a véres nyomot: — Ezek a legkomiszabbak, ezek a kis szürkék! — Ügy? — Min gondolkozott el annyira? Elmondtam neki, min töröm a fejem. — Remény kell az embernek — mondta és sapkáját a homlokába nyomta. — Nemcsak a túlvilágban kell hinni. Bízni kell egy könnyebb, egy szebb életben. Akkor nem szegény. Hő! Már az utat sem ismered? — kiálltott rá a lovára, mikor az a keresztútnál rossz irányba fordult. * Műnk már vár rám a munkásszálláson mikor késő este megérkeztem. — Még szép, hogy egyáltalán jössz! Azt hittem, végképp letelepedtél Rosen- gartban! De most szedd a lábad, eredj gyorsan a pedagógiai technikumba, itt van mindjárt a sarkon túl, az igazgató már vár rád. — Minek menjek? — Minek menjek, minek menjek! Príma sötétkamrájuk van, folyóvízzel. Egész idő alatt telesírod a fejem, hogy nem tudod előhívni a filmjeidet. Egyszer én is szeretném már látni, miket fuserálsz össze. Az intézetben német tanítókat képeztek ki. Az igazgató valóban várt rám, tüstént a sötétkamrába vitt, és maga segített nekem előhívni a filmjeimet a meglepően tiszta és tágas helyiségben. Kasseli származású volt, lakatosmesterséget tanult, hadifogságba került, a polgárháborúban a vörösök mellett harcolt. Zömök volt, szőke és kék szemű: tőről metszett német. 548
