Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 7. szám - Reismann János: Kalandos évek IV; (emlékirat)

— Hogyan történhetett ez? Olyan rossz volt az időjárás az egész országban?

— Nem, arról szó sincs — magyarázta a koihozelnök; amint íróasztala mögött ült és kemény, napbarnított ujjaival az elmaradhatatlan számológép golyócskáival játszott, szemüvegével és tiszta, nyílt, minden ravaszságtól mentes tekintetével egyáltalán nem látszott parasztnak —, az emberek elégedetlenek voltak a beszolgáltatási kötelezettséggel. Azt mondták, úgyis elvesznek tőlük mindent, akkor minek aratni. Elég annyi, amennyi nekik kell. Azt muszáj meghagyni nekik, gondolták. De tévedtek. Ebiből lett az éhínség.

— És hogy volt tovább?

— Ennek az évnek az elején kijött egy új törvény. Minden gazdaságnak előre megszabják a beszolgáltatási normáját. Amit azon felül termelnek, azt értékesíthetik a szabad piacon. Vetőmagot osztottak. És az emberek megértették, hogy a szovjet hatalom szigorú hatalom, nem lehet vele ugrálni. Tavasszal vetettek, pedig a mindennapi kenyérre valójuk sem volt meg, és a termést a maradék utolsó erejükkel takarították be, az emberek az éhségtől alig álltak a lábukon. De jó év volt, a termés minden várakozást felülmúlt. Isten megkönyörült rajtunk.

Kis szünetet tartott, és zavartan elmosolyodott. Majd folytatta:

— Talán szívesebben hallotta volna, ha mai nyelven fejezem ki magamat. Azt is mondhatnám, hogy megkönyörült rajtunk a természet. Csakhogy én már öregember vagyok (olyan nagyon öreg nem volt, legföljebb ötven), és ragaszkodom őseim hitéhez. De — tette hozzá most már magabiztosan és barátságosan — ha egy évvel ezelőtt jön felénk, nemigen tudtuk volna megvendégelni. Még ma is vannak gyógyításra váró sebeink, lyukak, amiket be kell tömni, ez is, az is hiányzik, de éhínség már nem gyötör minket.

— Megmondaná nekem, melyik a falu legszegényebb családja? — kértem őt.

— Egészen biztos: a Kurzenbaumék —válaszolta az elnök minden hosszadalmas fontolgatás nélkül.

Istenem, milyen szegények voltak! (Bocsássa meg, kedves rosengarti kolhozelnök, az archaikus kifejezést. Az én számból ez már csak azért is megbocsáthatatlan, mert már az apám sem ragaszkodott őseinek hitéhez. Házasságkötése óta — mert a templomi esküvőt az akkori magyar törvények kötelezően előírták — egyetlen egyszer volt az Isten házában. Mégpedig 1919-ben az Engesztelés Napján, Jaum Kipp űrkor, mikor a tanácskormány megdöntése után a városunkban erőszakoskodó fehérterroristák minden zsidót agyonveréssel fenyegettek, ha el mer menni a templomba. Elnémult az ájtatos mormolás, mikor váratlanul megjelent a hívek között Reismann professzor, aki zavarában olyat tett, amit ezen a helyen nem lett volna szabad: tisztelete jeléül levette a kalapját.)

Csakugyan nagyon szegény volt ez a Kiurzenbaium család. A falu végén laktak, a szép módos téglaházak közt egy félig téglából, félig vályogból összetákolt házikóban. A két alacsony szoba berendezése mindössze egy szegényes ágyból, néhány egymásra rakott lapos matracból, egy osöppnyi vtastűzhelyből, egy asztalból, faszékekből, egy bölcsőből és egy özönvíz előtti varrógépből állt. Itt élt a szülőkkel együtt a hét gyerek, 3-tól 12 éves korig, a nyolcadik útban volt.

Ez az egész nyomorúság, a család, minden gondja-baja és a rengeteg sok munka elsősorban az asszony. Lisa Kurzenbaum vállalna nehezedett. Fejőnő volt, a kolhoz tizenkét tehenét kellett nyolc óránként fejnie, tisztán tartania, közben ellátni a maga kis gazdaságát, ruházni a gyerekeket, a férjét, enni adni nekik .. .

345