Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 7. szám - Szikszai Károly: Beszélgetés Ratkó Józseffel

elgondolkodnom, miiért nincs békesség, miért nem szűnnek meg a háborúk. Arra jutottam, talán azért, mert a győztesek soha nem teszik le a fegyvert. A legtöbbet ,a magyar szocializmus dolgairól gondolkoztam. Lehet, hogy szemérmetlenség azt mondanom, hogy én szocialistának tartom magam, vagy legalábbis szociális érzékűnek. Engem mindig sokkal jobban izgatott a másik ember gondja-baja, mint a magamé. Sokat, igen sokat töprengtem lehetőségeinken, bajainkon. És mert költő vagyok, elsősorban a kultúra dolgai izgattak, izgatnak. Rájöttem egy alapvető tévedésre^ amit sürgősen (korrigálni jkeüiene. A gyárat, földet, bankot elég egyszer államosítani, de a kultúrát minden nemzedéknek ki kell sajátítania ... A kultúrát nem elég egyszer köztulajdonba venni. S erről, bizony, alaposan megfeledkeztünk; ezért van baj az oktatással, ezért vannak érjék rendi zavartok, de nem folytatom. Izgat a hatalom és az ember viszonya, mert igen sok embert, aki míg hatalomhoz nem jutott, tisztességes volt, láttam elkurvulni. Azt hiszem, a hatalom előbbnutóbb elemberteleníti az embert, s ez nem annyira az ember, mint inkább a hatalom természetéből fakad. Marxék nagyon jó receptet adtak ennek a dilemmának a megoldására. Szét kell osztani a hatalmat, mint annak idején a földet. Drámát tervezek Szent Istvánról, épp e tétel igazolására. Szent Istvánnak ép az volt a dolga, ami a miénk: hazát teremteni, újat, mindenáron, mert meg kell maradnia a népnek. István szentté romlását akarom megfigyelni és.elmondaná ebben a drámában, s azt is, hogy az az intézmény-rendszer, amelyet István teremtett és működtetett, hogyan önállósodik, hogyan működik gyakran István akarata, szándéka ellenére is.

Ha nem írsz, mit csinálsz?

Írok, nem íróik — lelkiismeretemre tartozik. Sohse voltam bőbeszédű. Sok nagyon fontos munka szólít el a vers mellől. Jó három évvel ezelőtt olyan ügy mellé szegődtem, ami igen sok időt, energiát vett és vesz el tőlem, s nem csak tőlem, de azoktól a barátaimtól is, ákik szintén lelkiismeretük parancsára szív- vel-lélekkel ideszegődtek. Dr. Béres Józsefről és rákellenes szeréről van szó. Ez a szer kilenc éve készen van, 1978 novemberétől hozzáférhető a Herbária szaküzleteiben. Együtt árulják a gyógyfüvekkel, teákkal, peddig ez valódi gyógyszer, olyan alapanyagokból áll, amelyek megtalálhatók a világ bármely gyógyszerkönyvében. Persze, ez mellékes. A lényeg: végre hozzájuthat a rászoruló. Mi, persze, nem értünk az orvostudományhoz, talán csak annyit, hogy meg tudjuk különböztetni a halottat az élőtől, a súlyos beteget a kevésbé súlyostól vagy az egészségestől, ezért nekünk ez elsősorban etikai kérdés.

Kik azok a „mi”?

Soroljam? Néhai Nagy László, Kosa Ferenc, Csoóri Sándor és sokan mások, művészek, orvosok ... Orvosok is! S ezeket az embereket nevezte egy újságíró hiszékenyekndk, butáknak! No, mindegy. Mi pusztán azt szerettük volna, ha dr. Béres asszisztálásával próbálják ki ezt a szert, s csak a kipróbálás után minősítik. Mert — mondanom sem kell — amikor híre futott annak, hogy dr. Béres (aki nem orvos, csak növénybiológus, biokémiából és élettanból doktorált) valamiféle szert mert adni a hozzáfordulóknak, felhördült az orvostudomány, s fel különösképpen akkor, amikor Kása Ferenc hozzáfogott, hogy dokumentum- filmet készítsen erről az ügyről. Még senki semmit nem tudott sem Béresről, sem szerének összetételéről, már sarlatánságnák, agyrémnek minősítették az egészet. S ma sem minősítik másképp szakmai körökben, hiszen megjelent egykét közlemény a szer hatástalanságáról, kipróbálásáról, tizenhét betegről, mert523