Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 6. szám - TANULMÁNY - Laczkó András: "Éveket néhány percért!" Arcképvázlat Csorba Győzőről

idő keresése a meghatározó. Az idő inspirálta Csorbát, de azzal az előfeltevéssel, hogy okos „szomorítást”adjon varázslat helyett. Az Ocsúdó években a főbb mozzanatok olyan szomorú események láncolatát mutatják, amelyeknek koncepciót meghatározó szerepük van. A nincstelen szülők összekerülése, a kilenc gyermekes család ijesztő gondjai, majd az ebben a környezetben születő és testi hibájára rádöbbenő gyermek lelki szenvedései igazolják a korábbi kötetek Carmen lugubréit, halálverseit, s azt is, miért komor — de nem pesszimista! — a hang. A szenvedések csak fokozódtak. Véletlen-e, hogy a gyerek játszótere a temető, s barátja suta, hülyének született fiú, aki emberi esendőségében a „lélek naiv tisztaságát” példázza („együgyű szavadban reméltem a legsziebb zenét” — írja Egy hülyéhez, gyermekkori barátomhoz). Iskolásként nyíló értelmével sokszorozódik fájdalma és megdöbbenése. A leírás minden emlékkép esetében rendkívül tömör, a jellemzés szűkszavú. A feldolgozást (vagy újraélést?) az akkori (1953—1954-es) jelen határozta meg ugyan, de az Ocsúdó években nincs szabályos időrend, ahelyett — Fodor András találó szavaival — „belső kalandozások” szeszélyes logikáján építkezett. Ügy, hogy előbb az emlékek valóságát idézi fel, majd ezekhez fűz lírai reflexiókat. Az utóbbiak mutatják, hogy mennyi melegséget rejtenek Csorba mindig komornak ítélt sorai.

Az emlékező költeményről többen szóvátették, hogy megjelenésekor nem kapott megfelelő értékelést. Ez nem csak azért nagy mulasztás, mert az önéletrajzi vers Csorba emberi jellemének és életszemléletének sokszínűségét példázza, s mert a „nel mezzo” férfiasabb lírája kapott benne formát. Meg kellett volna látni, hogy a záróstrófában körülhatárolódó feladatvállalás kettős értékű: a költő számára meghatározta a további utat, s ezen túl a jelenkor költészeti színskálájának kontúrjait tette szembetűnőbbé fehér-fekete viszonyításaival.

A lírikusi szemlélet, az önálló hang és eszközrendszer teljes érvényű birtoklását már az Ocsúdó éveket megelőző harmadik kötetében észrevehetjük. Például az epigrammákban. Villódzás és formai fegyelem, fonákság gúnyolása és csípősség egyaránt jellemzői Csorba ciklusának. A műfaj klasszikus hagyományait építi tovább. Egy kritikusra írja:

Hajts térdet és fejet, poéta, s örülj nagyon: versed kegyeskedik agyonütni, lám, egy analfabéta.

A Batsányi János Társaság által kiadott Csorba-kötet, a Szabadulás csíráiban mutatta a lírai törekvéseket, amelyek azután az Ocsúdó éveket követően váltak állandóvá versvilágában. Igazat kell adni annak a kritikai megállapításnak, amely szerint az 1947-es könyvben „egy új és nem remélt tehetség mutatkozott be”. Nincs szó arról itt sem, hogy a korábbi világos-sötét reláció széthúzódna (vannak ugyan versek, amelyekben a kolor többfélesége dominál: Május, Tél, Kendő, Emlék), figyelmet érdemel viszont, hogy Csorba a Szabadulásban nagy erővel kísérelte meg a reáliákhoz, a táj és a természet és az emberi világ valóságának elemeihez „visszatérni” és ezekre építette verseit. Az Előszóban önkritikusan mondja, hogy költői tárgyat nem az ég fürké- szésével, hanem a „jámbor dolgok” megfigyelésével kell keresnie. Ezzel mintegy kizárta annak lehetőségét, hogy a negyvenes évek közepe utáni verstermésében szürrealizmusra utaló jegyeket keressünk. Eszközeiben és metaforáiban, forma és tartalom tekintetében egyaránt valósághűek alkotásai. A világgal, a balsorssal, a fájdalmakkal történő nyílt szembefordulás nagyobb hangsúlyt kap (Mint a kút, Árnyék, Kit nyugtalan ágyad), s ezzel párhuzamosan jelentkezik a belső megkötöttségek gondja, a be- feléfordulásra való hajlam (A testemhez, Szorongás). De „másik” magát keresve is a földi dolgok iránti nosztalgiáról szól, nem tud más célt adni: „legyek hűséggel ember, / ringassam a sáros földet / dédelgető szívemben” (Falun).

Ez a szándék fordítja szemét egyre határozottabban a szűkebb környezet, a táj, a flóra és a fauna beható vizsgálatára. Nincs ugyan eredendően természettudományos hajlama, de érzékeny nyitottságával jól hasznosítható élményeket gyűjt. Igaz, hogy a Mecseki sétában (az 1943-as kötetből) a hegy még inkább csak alap a József Attiia-i

492