Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 6. szám - SZOCIOGRÁFIA - Pósfai János: Ideát Venduséknál II.
falukból évente ötször, hatszor utaztak be Szentgotthárdra, hogy a legszükségesebb cikkeket megvásárolják. Most csaknem mégegyszer ennyiszer robognak Muraszombatba, vagy Mariborba. Apátistvánfalva és Szentgotthárd között például nem csak az idegenforgalom miatt épült ki legutóbb az aszfalt út. A kishatár- forgalmi egyezmény keretében szabadon járhatnak-kelhetnek át az egykor csak szigorúságot, kerítést jelentő országhatáron. Nem tudom, hogy az országnak van-e még olyan tája, ahol a kétlakiság azt jelenti, amit ezen a vidéken. Itt ugyanis valamifajta kivételes kedvezményként polgárjogot nyert. A kaszagyárból, vagy a selyemgyárból kora délután hazatérő bejáró munkás átvedlik paraszttá, vagy szakszövetkezeti taggá. Fölül a traktorjára és megy a mezőre. Az iparból élő, az iparban kereső vend férfi otthon hat-lhét, vagy ennél is több holdnyi területet művel, állatokat tart. Gyűlik a pénz, amiből házat épít, vagy lakást vásárol. Autóra is kerül, s arra, hogy berendezzék a lakásaikat, szépen járassák gyermekeiket, akik közül az egyik Szentgotthárdra, a másik Szombathelyre megy majd iskolába. Az sem ritka, hogy Ljubjanában jár egyetemre az anyanyelvét tökéletesen beszélő szlovén fiú, vagy lány. Ezt jelenti tehát a Vendvidék felszabadulása, amiről az alsószölnöki tanácselnöknő beszélt. Álljon itt most egy másik beszélgetés, amely Szentgotthárdon, a Vendvidéki Szakszövetkezet nemrég épült székházában zajlott le Dany Vendel elnök és e sorok írója körött. — Mióta elnöke ön a szakszövetkezetnek? — 1973 óta. — ön is szlovén anyanyelvű? — Nem vagyok szlovén, tehát nem tartozom a vendekhez, de szeretnék még nagyon sokáig köztük maradni. Én ugyanis a fővárosból kerültem erre a vidékre. Itt voltam katona, megtetszett a táj, és még valaki, akiért a leszerelésem után visszajöttem. Sopronban tanultam az erdészeti technikumban, később Szekszárd- ra helyeztek. Leszerelésem után az állami erdészet szentgotthárdi kerületében dolgoztam, majd hetvenháromban elvállaltam a szakszövetkezet vezetését. — Olvasta-e a Vendvidékről készült tanulmányokat? — Igen, olvastam. — Mi a véleménye róluk? — Bizonyos vonatkozásban kifogástalanok, de van olyan részük, amelynek homlokegyenest ellentmond az élet. Ilyen a szakszövetkezet megítélése is. Halhét évvel ezelőtt még az látszott igazságnak, hogy a szövetkezeti forma ezen a vidéken életképtelen, hogy a mi társulásunk is csak vegetál. Az élet mást mondott. A földfelajánlásokkal kezdődött. Amikor a régi két szakszövetkezet egyesült, 126 hektár közös területtel rendelkeztünk. Most kétezer hektárnyi a földterületünk. Az egyik tanulmány nyíltan kimondta, hogy a szakszövetkezet nem alkalmas a földterületek hasznosítására. Az élet ezt is alaposan megcáfolta. — A szakszövetkezet átvette a földeket? — Igen. összesen 12 falu határából örököltük a felajánlott földeket. Ezek között olyan is van, ami nem tartozik szorosan a Vendvidékhez. A vendvidéki terület 1500—1600 hektárra tehető. — Milyen segítséget kapott a szakszövetkezet az államtól? — Erről talán később. Előbb még hadd mondjam el, hogy a földfelajánlások azért itt másképpen bonyolódtak, mint általában másutt. Az itt lakók csak azt ajánlották fel, amit maguk már nem tudtak megművelni. Szétszórt, elhanyagolt 478
