Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 6. szám - Soós Magda: Berlini látogatás (elbeszélés)
második, azaz utolsó előtti, napon, épp úgy mint addig, reggeli után elindul, mintha valami halaszthatatlan dolga volna. Átsétál a Friedrich Strasse-i hídon a Spree csatorna felett, elbámészkodik az imbecilis vadkacsacsaládon: csakugyan, egy sivár kőrengeteg csenevész csatornáján mi a csudát keresnek szegény kis hülyék ? Kivesz néhány kekszet a táskájából, lepottyantja a piszkos-szürke vízbe. Az egész szárnyas társaság csapkodva, bukfencezve odaevidkél. így úszkálnak, im- bolyognak, vizilétük bizonytalanságán lebegve, látszólag céltalanul, amíg egy- szercsak lepottyan valami, ami után a vágy, ösztön, a belső kényszer a szűk kis vízi-ösvényen öntudatlanul fel- s alá űzte őket. Aztán, ha már a kekszet lapos csőrükkel kapkodva eltüntették, elégedetten siklanak és himbálóznak tovább. Marcsa vállat von és otthagyja őket. Átmegy a rövid S-Bahn alagúton, néhány lépés és máris (megint, vagy huszadszor) kiér az Unter den Lindenre. Corso-presszó? Nincs kedve hozzá. Inkább fel és alá cselleng, jóllehet, már ismer minden kirakatot. A dísztárgyak boltját, fantasztikus meisseni porcelánokkal, a zeneműboltot, csábító Beethoven- meg Brahms-lamezekkel, és a könyvüzlet kirakatát, középen egy Käthe Kollwitz albummal. Sétálás meg gépies kirakatböngészés közben arra gondol, hogy terv szerint két nap előtt haza kellett volna utaznia. Majd felötlik benne — s ezen az érzésen kissé elcsodálkozik — hogy talán még az is túlságosan korai lesz, ha két nap múlva elrepül. Különben sem szeret repülni, persze ezt nem mondhatta meg Hansnak, aki loholt, talpald, ügyködött, hogy elintézze. A belső repülés, ó, az igen! Ha felberregne az a bizonyos motor! Belső repülés? Pillanatnyilag megtorpan a Hársfák útjának végén: túloldalt, azaz a brandenburgi kapun túl — a másik oldalon, de szinte karnyújtásnyira — elómered a Reichstag épülete. Marcsa komolyan bólint, mintegy üdvözlésképpen, ahogy egy kellemetlen ismerősnek köszön az ember. A komor épület is az. Körülötte barnadekete karneváli nyüzsgésben csupa kellemetlen ismerős. Az álmai. A múltjából ki nem dobott élmény. Csak hogy a múltbeli, durva élmény a még korábbi német élményre: Heine- versekre, Beethoven-szimfoniákra, meg hasonló finom elvontságokra rakodott rá. És a későbbi, komisz és valóságos élményre most megint újak rakódtak: Erich, Misdha, Gerda, a Krämer házaspár, meg a többi Krámerék. Vajon mit szólna Goethe ehhez a komplikált lelkirokonsághoz? A Reichstag komor tömbjére bámul s tisztán látja, hogy a tudatában mindezt már rég megoldotta, de a mélyebb rétegekben, félelmeiben, gátlásaiban, a lábszárcsontokat felikérődző éjszakákban, lelkében-létében még nem oldotta meg. És nyilván itt sem fogja megoldani, jóllehet, míg a napok üresen (s mégis egyfajta feszültségben) múltak: locsogás Ilsével a férjeikről, a nyugat-berlini tv- adásról, meg a szegény kis Güntherről... közben folyton, tudatosan és ravaszul nyitva hagyott magában egy kiskaput, valami más, valami fontosabb számára. Lassan hátat fordít az utat lezáró brandenburgi kapunak, s lelkében a nyitott kiskapuval, elindul visszafelé. A második sarokház üvegajtaján tábla lóg: Casse. És az ajtóhoz tartozó kirakat telis-tele operaplakátokkal. Először csak tétován benyit a Figarókkal, Gildákkal, Blondékkal, Papagénókkal kitapétázott irodahelyiségbe, aztán gyorsan, mintha félne, hogy meggondolja, vesz egy jegyet estére, a Komische Oper Carmen előadására. Mint különös zsákmányt, csúsztatja retikülje különrekeszébe az erkély első sor közepére szóló tizenötmárkás operajegyet. 457
