Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 6. szám - Soós Magda: Berlini látogatás (elbeszélés)
nyába, a nagylány, Gerda három szál (az orchideák fajtájába tartozó) sápkóros virágot nyújt át celofánburokban, miáltal a virágok azt a kínos hatást keltik, hogy nem élők, viszont méregdrágák lehettek. Marcsa mindenesetre zavarban van, amiért három ember nyüzsög körülötte, ráadásul éjszaka: a pályaudvar órája féltizenkettőt mutat. Taxi viszont sehol. A busz ilyenkor ritkán jár. A közgazdaságtudományok doktora felkapja Marcsa bőröndjét és lihegve előreiramodik vele, olykor leteszi, s kopasz fejebúbját törölgeti a zsebkendőjével. A nagylány, Gerda, elszedi Marcsa retiküljét. Ilse, az anya, mintha a maradék terhet is át akarná venni tőle, erélyesen kérleli, hogy meséljen magáról: „Nun, erzähl uns Marttscha! Bitte erzähl uns alles von dir!” Amikor megérkeznek a virágos tápé tás naappali szobába, Marcsa önkéntelenül felkiált: — Milyen barátságos! Ilse gyöngéd mozdulattal tuszkolja a legöblösebb fotelba a nyúzott képű vendéget, s újra faggatni kezdi: — Nun aber jetzt wirklich sag uns liebe Mart- scha! Was ist mit dir? Teljesen érthető: szeretnék tudni, mi van velem. Meglehetősen sokat nyafogtam a leveleimben. Még az utolsóban is homályosan céloztam olyan súlyos okokra, melyek szükségessé teszik, hogy kis időre elszakadjak otthonról. „Feltétlen szükséges” — „unbedingt” — igen, ezt írtaim, most aztán joggal vesznek körül s várják, hogy valami rendkívülien nyomós okot közöljek velük, válást huszonöt év után, vagy hasonlót. — Liebe Mariséba, zuerst, natürlich, mach dich ganz bequem wie zu Hause — mondja Ilse. „Mint otthon” ... — ismétli biztatóan és a legfurcsább, hogy Marcsa valóban otthon érzi magát, holott ha valaki, hát ő tudja, mit jelentett ennek az ellenkezője: hiszen az otthontalanság, a pokol, a világból kivetettség bélyegét hordozta, pontosan ennek az országnak a jóvoltából, s lám, otthon van, az elvtársai közt van, aggódva fürkészik, mi bántja, mi égeti belül. (Hogy a hajdani auschwitzi kemencék tűzével nem mérhető, bármekkora belső láz emészti is most — ez mindenesetre nyilvánvaló, de nyilvánvaló az is, hogy efféle hasonlat-lehetőség meg sem fordul a háziak fejében.) A nagylány lekuporodik a szőnyegre a lába (mármint Marcsa lába) elé. Dr. Hans Krämer tapintatosan megállítja a nagybőgőméretű faliórát, mielőtt elzengené a félkettőt éjfél után, s csak aztán ül le, hogy egy pohár sört töltsön magának. Ilse a szemközti műbőr fotelból néz rá, s gyengéden megérinti a kezét. — Bitte, bitte Martschi! Wir waren schon ganz unruhig wegen dir. Nun sag endlich, was ist gescheen? Azt írtad: életbevágóan fontos! Atyaisten. Szóval nem azt írtam „feltétlenül”, hanem azt, hogy „életbevágóan”. Túlságosan megnyomtam a póz-vészgombot, a belső válság pózának a mechanizmusát. Persze, nem volt hazugság, a póz mindig becsületesen belebújik a bőrömbe (vagy éppen a bőrömből bújik elő), csak éppen nem tudom elmagyarázni a dolgot: a valódi belső válságom okait. — Ein Schluck, Martschi! Gerda hozz egy poharat Martschának. „Martseha” köszöni, de soha nem iszik sört. Enni egy falatot sem képes. Mesélni sem tud, nagyon késő van már. Mindnyájan fáradtak lehetnek. Tegyék el magukat a közlendőikkel együtt holnapra. A javaslat ésszerű, Ilse mégis csalódottnak látszik. Olyan várakozóan, s vigasztalásra készen fészkelte be magát a piros műbőr fotelba! Tengelye körül forgatható, de Ilse moccanás nélkül tartja az irányt, s kétféle szemét Marcsa 446
