Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 6. szám - Soós Magda: Berlini látogatás (elbeszélés)
kájára meg Berlinre vonatkozik. Nevetséges. Arról nem is szólva, hogy — ami a munkáját illeti — éppen a belső zakatolás és zaklatás elől keres pihenőt, menedéket. Ügy? Szóval nem a családi nyűg elől? Mindenesetre különös, hogy egy másik családi kelepcébe rohan felüdülésért. Sőt, érthetetlen, hacsak nem az teszi vonzóvá őket, hogy e másik család tagjai németek, s Berlinben élnek. A fura sejtés egy percig együttrezeg benne a vonatkattogással: „Másról írnál, bizony ... bizony ...” Hagyj békén — dünnyögi vissza a vonatnak, s azt gondolja: a szokásos öngerjesztés. De most nincs semmi értelme. Egyszerűen a barátaihoz készül. Félig hívták, félig ő ajánlkozott, hogy „át- rándul” hozzájuk. „Ich mache einen klemen Ausflug zu Euch”, mert azt nem írhatta mégsem: „megszököm a családom elől”. És azt még sokkal kevésbé írhatta: „megszököm önmagam elől. A keserves belső pangás elől.” Amelyen persze mit sem változtat a helyváltoztatás, az ember pont olyan vésztjóslóan panghat a Rákóczi úton, mint a Schönhauser-Alléén. Mentségemre szolgálhat legfeljebb — gondolja Marcsa —, hogy mégis minden korban nekivágtak az írók, mindig újra nyakukba vették a világot, a feltöltődés gyermekien naiv reményében. Hanyatt-homlok rohantak Itáliába, Görögországba, a jobbak (lásd Shelley, meg Byron) ott is pusztultak, beleveszve a tengermély álmaikba. Később a történelmi „haladás” lehetővé tett intézményes utazásokat is, neméppen vágyálomszerű utazásokat, de nem kevésbé halálos kimenetelűeket, Németországba például, ámbár ami az ottpusztulást illeti, hiányzott belőle mindennemű poézis. Persze nem is költői kényszer hajtotta oda az embereket. Egészen más valami hajtotta: „los, los” üvöltés meg kutyakorbács. Neki is része volt benne mármint a „los, los” utazásban, hetven embert zsúfoltak össze a marhavagonba, és sokkal, de sokkal veszettebbül száguldott vele a közönséges ócska tehervonat, mint a kényelmes és korszerű Hungária express, igaz, hogy az nem állt meg Kistar- csától Austíhwitzig egyetlen egyszer sem. Különben tökmindegy volt, hogy akkor milyen tempóban robogtak. A zárt marhavagonból egy ujjnyi rés sem nyílt a külvilágra. Ez a táj viszont elbűvölő. Bad-Schandau. Az Elba. Hömpölygés. Nagyepika. Balog Marian (barátok közt, finom alkatát semmibevevőn: Marcsi) az enyhén rezgő, mintegy a fején kopogtató ablaküvegnek támasztja homlokát. Találkozás az Elbánál. Persze, ezt már többen megírták. De — minthogy akkor épp a lengyel mocsárvidéken állt Zählappelt — neki is volt némi köze hozzá. Mert az elbai találkozó után lassan megnyílt a kapu hazafelé, az otthon felé, a szerelmi találkozó felé, megnyílt a méhszáj kapuja a gyerekszülés felé, az agysejtek milliárd mikrokapuja a friss szellemi magömlés befogadása és az újszülött gondolatok kitódulása előtt. Míg aztán a kitáruikozó folyamat visszafordult: újfajta rabság kezdődött, családi élet-burjánzás, pénzszerzés, pozícióhajhászás, előbb magunknak, aztán a gyerekeknek, begyömöszölés az egyetemre, beprotezsálás valami kötetlen munkaidős, s jól fizető kutatóintézetbe, eszme-elsuskusolás, úszás az árral, sőt még a divattal is, atyaúristen, jersey divat, lurex-divat, garbőnyakú pulóver-divat, spanyol turistaút-divat, egyszóval a konszolidáció arcátlan és hajmeresztő rabsága, amely elől időnként el kell futnia az embernek. De miért pont Németországba? (A testvéri — demokratikusba, természetesen. De akkor is: miért?) Nagyepika ... hömpölygés ... Goethe intelme Eckermannhoz: „Óvakodjék 444
