Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 6. szám - Reismann János: Nyugtalan évek (emlékirat) III.

tőre demoralizálódtak, teljesíthetetlen követelésekkel álltak elő, hogy végre „dol­gozni lehessen”, és állandó vitáik végén oda lyukadtak ki, hogy semmit sem ér­het az a rendszer, amelyikben ilyen „pocsék”a szervezés ... És találkoztam két francia mérnökkel, akik kiemelkedő tehetséggel szervezték meg a magánéletüket. Lakásukat néhány Párizsból hozatott bútordarabbal és dísztárggyal dekorálták — nagyon szépen —, orosz barátnőiket párizsi divat szerint öltöztették, és minden más külföldivel ellentétben kitűnően beszéltek oroszul. — Vízszintes helyzetben könnyebben megy a nyelvtanulás — válaszolta egyikük szerényen az erre vonat­kozó bókomra. És itt voltak — mindenekelőtt! — az orosz munkások és munkásnők, legtöb­ben nagyon fiatalok, akik a farkasordító hideg és a kemény munka ellenére lát­hatóan és hallhatóan tele voltak lelkesedéssel. Nagyóbb csapatokban jártak, éne­keltek munkába menet, énekeltek munkából jövet. Esténként, ha nem voltak mű­szakon, megtöltötték a kevés mozit, a sokkal számosabb klubot, türelmesen oda­figyelve a zömében nyilván unalmas előadásokra, meg az esti tanfolyamokat, ahol hasznos dolgokat tanulhattak. Sétáltak kisebb csoportokban is, harmoni­kaszó mellett énekeltek, kört alakítottak és mások is beállihattak közéjük, rop­hatták a néptáncaikat, nemezcsizmájukkal döngölve a keményre fagyott havat. És andalogtak kettecskén is, ahol kevesebben jártak, és boldogok voltak a —25°- os hidegben, ahogy az ember boldog lehet — például a párizsi boulevardok pad­jain — még akkor is, ha nincs saját lakása. Akik legjobban dolgoztak közülük, azok voltak az udarnyikok — vagyis élmunkások. Ügyetlenül megrajzolt arcké­püket kifüggesztették a munkahelyükön. És mikor egy-egy üzemrész elkészült (vagy késznek nyilváníttatott...) hosszú sorokban felvonultak piros selyemből varrt zászlók alatt, amelyekre nem szentképeket, hanem komikus szakállas- bajuszos férfiarcokat hímeztek; ezek a hímzett arcképek Lenint, Sztálint és Marx' ot igyekeztek ábrázolni. És megint szónoklatokat hallgattak, és maguk is mond­tak néhányat. Életemben sosem voltam még oly tevékeny, mint itt e zord viszonyok közt, és nemcsak azért, hogy Rohrt „kikészítsem”; neki ugyanis tolmácsi minőségében mindenütt velem kellett lennie. Úton voltam egész áldott nap, jöttem-mentem, botladoztam, kapaszkodtam, csúsztam-másztam reggeli 9 órától szürületig, amíg nyitott blendével 1/10-et még éppen exponálhattam. Éjszakai felvételeket is készítettem, hogy Krasznov kedvében járjak; a villamoshegesztők felvillanó fé­nyei ugyanis megvilágították a horizont egy részét, úgy hogy a kohók körvonalai világosan kivehetővé váltak, és az előtér nappal nagyon is látható rendetlensége, a befejezetlenség állapota jótékony homályban maradt. És minthogy a legkisebb blendét vettem, 10—15 perceket kellett exponálnom, ami természetesen Rohr szá­mára, de számomra is, rendkívüli próbatételt jelentett. A fedetlen testrészeket időről időre dörzsölni kellett, nehogy lefagyjanak. Rohr fekete bajsza fehér lett a dértől; ez lett a sorsa a lovaknak és minden szakállal vagy szőrzettel megái dot'', élőlénynek, ha könnyelműen hosszabb ideig szabadban tartózkodtak. Tovaris Frankfurtnál ismerkedtünk meg tovaris Szgibnyewel, az Altaj hegy­ség érclelőhelyeinek építésvezetőjével, aki meghívott minket. Megállapodtunk a napban, amikor elénk jön Damirdau vasútállomására. Minthogy Rohr megelégelte a kalandokat, és náthára hivatkozva otthon ma­radt, a még sötét kora reggelen Paulehen meg én kettesben ültünk fel a helyi vonatra. Ennek csak egy osztálya volt, az úgynevezett fapados, és dugig tele volt azokkal az emberekkel, akiket utazásunk folyamán Moszkvától kezdve min­den pályaudvaron láttunk várakozva, fekve vagy alva, és akiket úgy sajnáltam, 423

Next

/
Oldalképek
Tartalom