Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 5. szám - SZEMLE - Madarász László: Vujicsics Tihamér: Muzicke tradicije juznih slovena u madarskoj
magyar (Bartók Béla szavaival élve északi türktatár) pentaton hangsort dallamok. S közöttük olyanok is vannak, amelyek a magyarban sincsenek meg ilyen formában. Kétsoros strófáik pedig a csángó dalokra emlékeztetnek. „A pentatónia ereje máig makacsul megmaradt, méghozzá egy rendkívül erőteljes, felettébb kifejező előadásmóddal párosulva.” — írja a szerző. A harmadik a nyugati határvidék horvátjainak anyaga, amely a legheterogénebb, és alig őrzött meg valamit a múltból. Pedig annak idején Haydn és Beethoven „szlávos jellegű” zenei anyagának a magvát erről a vidékről vette. A negyediket a bosnyákok, sokácok, bunyevácok, rácok, dalmaták, valamint a szerbek zenei hagyományai alkotják. „Mivel ezek a népcsoportok települtek be a legkésőbben, zenei költészetük szinte időrendben követhető.” — Mondja a szerző. Megőrizték az óhazai hangkészletet, versformákat, versszakökat egyaránt. A szentendrei egyházkerületben pedig a bizánci ihletésű egyházi zene igen nagy hatással volt a világi szövegek éneklésére is. (A magyar színháztörténeti emlékek közé tartozik, hogy Déryné két ilyen szerb dalt énekelt annak idején Balogh István Cserni György című darabjában nagy sikerrel.) A hangszerek közül megtalálhatók a fúvós, vonós és ütős hangszerek egyformán. Az utóbbi évtizedekben igen elterjedt a harmonika. A tambura viszont török eredetű. A délszláv zenei hagyományok nem mentesek a történelmi és földrajzi ráhatásoktól. Sok olyan elbeszélő zenei darabot találunk közöttük, melyek szövegeinek tartalma a sajátnak is vallott magyar történelemből meríti tárgyát. Ez a délszláv népköltészetben nem ritkaság. (Hunyadi János — Jankó S'ibinani, Mátyás király — Kralj Ma- ti.iaz, Kralj Matija, Dóczy Péter — Dojcin Petar, Dunci Peter stb.) Mindez Szombathely neves szlavistáját, Pável Ágostont is arra késztette, hogy több évtizedes szlavisztikai tudományos munkássága során, megkülönböztetett jelentőséget tulajdonítson a délszláv népköltészetben Mátyás király személyének. Szemléltetésképpen bemutatunk a könyvből két epikai dalt, amely magvában egy történeti eseményhez kapcsolódik, de tartalmában és zenéjében eltérően fejlődött a horvát illetőleg szerb dialektusú területen: Issza a bort Dóczy Péter, a varazsdi1 bán, Itta háromszáz aranyát és a buzogányt. Korholta őt ország ura, Mátyás a király. „Ne szidj engem ország ura, óh, Mátyás király. Látnád csak a kocsmárosnét s jól meg fizetnéd, Odaadná mindenét és ölelgethetnéd.” (Horvátlövő 1953.) Fordította: Madarász László Issza a bort Dóczy Péter, a váradi2 bán, Száz dukátot elivott egy álló nap során. Hozzá még a Holló lovat, arany buzogányt. Korholja őt ország ura, Mátyás, a király: „Megvert isten Dóczy Péter, te váradi bán, Hogy eliszol száz dukátot egy nap folyamán, Hozzá még a Holló lovat, arany buzogányt." De feleli Dóczy Péter, a váradi bán: „Ne korholj te, ország ura, óh Mátyás király, Lettél volna a kocsmában, ahol valék én, S szeretnéd a kocsmárosnét, kit szeretek én, Elittad vón egész Pestet s Budavárát még.” (Bácska, 1850 körül) Fordította: Madarász László ' Az ősi Várasd, ma Varazdin (Szlavónia) ’ Pétervárad (Dóczy Péterről) (Szerémség) ma Petrovaradin Újvidékkel szemben 414
