Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 5. szám - SZEMLE - Madarász László: Vujicsics Tihamér: Muzicke tradicije juznih slovena u madarskoj
meseszerűen harmonikus teljességet, az otthont, mint a Tiéd a kert Misije. Bár az írói megvalósítás módja s a két főhős jelleme alapvetően különbözik — hogy csak a legfontosabbat említsük: Misi feladja a harcot —, mégis szembeötlő némi rokonság. Misi számára az idegen kert a titokzatos birtok: „az otthonosságnak és az ide- genségnek kápráztató csodáját élte át (...) véletlenül emelte csak tekintetét a szabályosan nyújtózó ezüstfenyőre, mely a szitáló napfényben a mesekönyvek karácsonyfáira hasonlított, mintha ezüstlamellával lenne behintve, körülötte a levegőben puhán összegubancolódott angyalhaj úszna; már-már elhitte, hogy eljött az a varázslatos karácsony, melyről annyit álmodott, neki az anyja ugyanis kis tömzsi fenyőt szokott állítani, néhány esetlenül felaggatott szaloncukorral, aminek még az ízét is utálta, ő mégis csökönyösen hitte, hogy egyszer megkapja ajándékba a mesés karácsonyt, mely csupa talány és csoda, s talán azért is ragaszkodott ehhez az álmához, mert valamiféle szabadulást remélt tőle, bár maga sem tudta, mitől szeretne szabadulni, de ezen az ezüstlamellás—angyalhajas júniusi reggelen, (...) anélkül, hogy arra mert volna gondolni, valóra válnak az álmai, bensejében eddig ismeretlen melegséget érzett. (...) mintha eleve itt született volna a juharfa, a fenyők, a tuják és a harmatos fűszálak között, (...) most bizonyosan tudta, hogy erre a szabadságra vágyott.” Az élmény — akárcsak Meaulnes esetében — számára is megismételhetetlen. Hiába próbál újból részesülni a varázsból, az egységnyi illúzió újra próbált ízei, illatai csak kiábrándító undort ébresztenek benne. Hiába ő a legméltóbb a kertre, a „Paradicsomból” örökre kiűzetett. „... önámítás a szabadulás ( __), az ember nem szaba dulhat meg sorsától.” S úgy látszik — immár a címet köteteimként értelmezve — a jelen embere sem. A kert az övé, de nem tudja elérni. Alain-Fournier nosztalgiával fordult a gyermekvilág felé, mert tudta, az ő mesés fantáziájukkal tökéletessé bűvölt harmóniát a felnőtt soha többé ugyanúgy nem élheti át. Pályi nem érez nosztalgiát. Az ő gyermekhősei már gyermekként elvesztik illúzióikat, kapcsolataikat, sőt a továbbéléshez nélkülözhetetlen hitet is. A labirintusból számukra nincs kiút. Percnyi boldogság után, mint lámpához csapódó pillangók, hullanak a megsemmisülésbe. A kép sötét. Korunk hőse megváltást vár. Adhat-e még hitet költőnk biztató szava: „ ... ki szépen kimondja a rettenetét, azzal föl is oldja.”? Pályi András kimondta. A föloldás, a megoldás ránk vár. (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1978.) A Magyar Népköztársaság alkotmányban biztosítja az ország területén élő nemzetiségek számára: „az egyenjogúságot, az anyanyelv használatát, az anyanyelven való oktatást, saját kultúrája megőrzését és ápolását.” Ezen felül — az elenyésző kis létszámra is tekintet nélkül — minden nemzetiségnek saját önálló szervezete van, amely kiterjed az egész országra. Ezek után nemcsak jogszerűnek, hanem természetesnek tartjuk, hogy az elmúlt hónapok során megjelent Tihomir Vujicic, azaz Vujicsics Tihamér: Muzicke tradicije juznih slovena u Madarskoj című könyve a magyarországi délszlávok zenei hagyományairól. A művet a hazai Délszlávok Demokratikus Szövetsége adta ki a Tan- könyvkiadó Vállalat gondozásában 5600 példányban. Tartalmazza az országban élő SZÁNTÓ ÁGNES 412 Vujicsics Tihamér: Muzicke tradicije juznih slovena u Madarskoj
