Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 1-2. szám - Szikszai Károly: Beszélgetés Simonffy Andrással
Ha megengedik, azzal kezdem, hogy Simonffy Andrásnak nagyon jó memóriája van. Körülbelül fél évvel ezelőtt találkoztunk először a Rézkakas vendéglőben. A kölcsönös bemutatkozás után rendelt egy üveg bort, aztán rámnézett, és a következőket mondta: — Ugye hat évvel ezelőtt közölni akartalak a Mozgó Világban... Ne haragudj, nem rajtam múlott, hogy nem jelentek meg a verseid, de tudod, a lap éppen akkor szűnt meg abban a formájában. .. Zavaromban a cipőmet kezdtem bámulni. Hat év alatt rengeteg dolog történik az emberrel... Űj arcok, új szerelmek, kisebb és nagyobb problémák ezrei, a világ politikai változásairól már nem is beszélve... Es Simonffy András hat év távlatából föl tudott idézni egy számára végképp jelentéktelen eseményt. Fél év elteltével pedig itt ülök Ráday utcai otthonában, immár azzal a szándékkal, hogy interjút készítsek vele. Szobája tele van könyvekkel. Még a földön is könyvek, folyóiratok vaskos kötetei. Az egyik falat író barátai kézjegyei dekorálják. Csak találomra néhány név: Száraz György, Tadeusz Nowak, Hubay Miklós, Apáti Miklós, Bella István, Váncsa István. Azt hiszem a legigényesebb látogató is jól érezheti magát ebben a szobában. Van ennek a szobának valami különleges légköre, amit máshol eddig nem tapasztaltam. De vajon mi? Simonffy András közben kinyit egy üveg bort, csinál két nagyfröccsöt, aztán az íróasztala mögé telepedik, és várja a kérdéseket. 1941-ben született Szegeden. Eddig négy könyvet publikált: Lázadás reggelig 1965), Egy remek nap (1973), Idegen városban (1976), A világnagy zsíroskenyér (1977). Egy remek nap című kötetéért József Attila-díjjal jutalmazták. Ezen kívül írt még hfangjátékot, filmet és drámát. (A japán szalon című darabja az Életünk tavalyi 3. számában jelent meg, márciusban mutatja be a Thália Színház.) — Pszichológusok szerint a gyermekkor az ember egész életének az egyik fő meghatározója. Neked milyen volt a gyerekkorod? ... Hogyan jutott eszedbe, hogy író legyél? — Soha nem „jutott eszembe”. Az én gyermekkorom egy abszolút legátolt, elfojtott, szinte kifejezhetetlen gyerekkort jelentett. A háborúban eszmélő, az ötvenes évekre beérők gyerekkora volt ez, amolyan „neked kuss, örülj, hogy élsz”-gyerekkor. Ráadásul akkor kerültünk vidékről a fővárosba. Csak nyaralni jártam vissza Debrecenbe, a nagyanyámhoz. Na, most Pesten én „vidéki tahó” voltam, vidéken „pesti úrifiú”. Közben egyik sem voltam. És akkor még a gyerekek világháborút játszottak, töltényeket robbantgattak. Gyakran megvertek. Állítólag „pimasz” voltam. Magyarul önérzetes. Vidéki barátaimtól elszakadtam, itt nem nagyon szereztem újakat, zárkózott lettem. Megalakítottam az egyszemélyes Bergengócia köztársaságot, „lapot” adtam ki. Beleírtam a lapba mindazt, amit el nem mondhattam, mert vagy nem hallgattak meg vagy nem értettek. Aztán szerelmes lettem és írtam egy regényt, ök ketten, az volt a címe. Tizenhárom éves voltam? Tizennégy? így kezdtem írni. És ezért szeretek azóta is „lapot csinálni”. Közben, persze, autómodelleket gyártottam papírból, fából, régi Márklinépítők hulladékából, ahogy jobb kölyikökhöz illik. Akkoriban én voltam a legjobb fizikás az osztályban, egyszer még arra is megkértek, hogy a tanár helyett én magyarázzam el a gyerekeknek az Otto-motorok szerkezeti és 24
