Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 5. szám - Reismann János: Nyugtalan évek (emlékirat) II.
egyetlen szerkesztőségnek sem mutattam meg őket, ezek alkották a hidat a további kalandokhoz. * A Nollendorfplatzon a színház mellett volt egy széles kapu, azon át hosszú, tágas udvarba lehetett jutni, amely egyszersmind átjáróul is szolgált két utca közt. A kapu éjjel-nappal nyitva állt. Egy este, 1929 szeptemberében bezárták a kaput. Nemcsak hogy lezárták, hanem be is szögelték és elfüggönyözték. Éjféltájt aztán őrületes nyüzsgés kezdődött a kapuboltozat alatt. Kaftános férfiak ugra-bugráltak és énekeltek egy szál zongora ritmusára. Majd egy csomó leány jelent meg, hiányos öltözékük bájaikat jó részt fedetlenül hagyta, őket rosszul öltözött férfiak követték, ezek föl és alá sétáltak, ugyancsak a zongora által intonált ütemre. A férfiak pedig szintén énekeltek. Hajnali öt óra tájt eltűnt ez a bolond világ, a kapu újra megnyílt, de csak késő estig. Akkor újra lezárták, és kezdődött elölről a boszorkányszombat. A zongora mindig ugyanazt a ritmust dobolta, ugyanazokat a dalokat énekelték, táncoltak, sétáltak és fedetlenül hagyták női bájaikat. A harmadik éjszaka, hajnal felé megjelent egy sápadt férfi, pizsamája fölött vállára borított kabátban, az egyik környező bérkaszárnya lakója, és a következő beszédet tartotta: — Uraim, én szentül megfogadtam, hogy uralkodni fogok magamon, de most már nem bírom tovább. Megőrülök! Az idegeim felmondták a szolgálatot. Ugyanazt a zenét! Ugyanazokat a dalokat! Fejből tudom már mindet! (Elénekelt néhányat.) Uraim, könyörüljenek rajtam .. . Alex Strasser barátom megpróbálta a kétségbeesett férfit megnyugtatni. — Remélem, hogy legalább Piscator ebbe már nem bukik bele — mondta rezignáltan az álmos férfi — ugyanis nagy tisztelője vagyok ... Piscator — az egyik legismertebb és minden bizonnyal a legzseniálisabb mindazon rendezők között, akik a weimari köztársaság idején Berlint világszerte elismert színházi várossá tették —, Piscator természetesen most is belebukott. A bukás már akkor biztos volt, amikor egyszer társaságban, sűrű poharazás és csevegés közepett Piscator megígérte Moholy-Nagynak, hogy ha legközelebb színre visz valamit, rábízza a díszlettervezést és építést. Piscator nagy varázslója volt a színpadnak. Nála minden forgott, minden mozgott. Keresztül-kasul, előre és hátra mozgó szállítószalagokra, süllyedő és emelkedő hidakra montírozták a dekorációkat, ezeken kellett a színészeknek ágálniuk. Díszlettervezőként technikusra, amolyan színpadmérnökre volt szüksége, csakhogy ennek a megejtő fényképész-festőművész-építész-ezermester-mindentudó Moholy-Nagynak a színpadról és technikáról — általában és speciálisan — a leghalványabb sejtelme sem volt. A süllyedő és emelkedő hidakat daruszerű vastraverzekre akarta erősíteni. Egyik adjutánsával elment egy építőanyag szaküzletbe és nagy vastraverzeket kért. — Ezek itt egész jól néznek ki, azt hiszem, elég nagyok is lesznek! — mondta két vasdarabra mutatva. És kivillantotta hibátlan fogait; ez volt az ő különleges mosolya, amelynek állítólag a nők körében aratott sikereit köszönhette. Három nappal a kitűzött főpróba előtt észrevették — szerencsére! —, hogy a traverzek kezdenek hajolni. Nem bírták a terhelést. A színpadkonstrukcióban másutt is jelentkeztek hasonló hibák. A bemutatót hétről hétre egyre tovább kellett halasztani. 331
