Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 4. szám - SZEMLE - Zalán Tibor: Döbrentei-maszk Kierkegaard falára
— A jelen formájában — zárta le a kollektív okfejtést Húsvétné olyan hangon, mint aki nem számít további ellenvetésre.” A kifejezés pontossága is mutatja, hogy Lengyel Péter nem hagy semmit a véletlenre, a stílusban csakúgy, mint a motívumok regénybe-emelésében és értelmezésében — kezdve a mottóul választott Semprun-idézettől egészen a motívumokat már- már kínos részletezéssel felsoroló rendhagyó tartalomjegyzékig. A stílus így vált adekvát megfelelőjévé az utazás céljának és értelmének: Bárán János_rendet teremt, s nekünk együtt kell járnunk vele, mert hinni akar a világban, az eszmében, a becsületben és a tisztességben, mert mindent félretéve elindul, hogy a hitét visszavonhatatlanul megszerezze. Nem akar mellékszereplő lenni, nem az élet mellett akar élni, hanem teljes valójában megélni, akarja ezt az életet. Ezért is kellett az út: a hetvenes évek világa sajátos kérdéseket tett fel a háború óta felnőtt nemzedéknek, s választ csak teljes emberekként adhatunk. * Láthattuk tehát, hogy Lengyel Péter „csupán" arra vállalkozott, hogy hogy újraélje az életét, helyére tegye a dolgokat — odakint és idebent. Rendkívüli alapossággal járt el: gondosan, bár néha túlzott bőséggel, tárta az olvasó elé a fontosnak ítélt motívumokat. Stílusában az érett író biztonságával, nyelvi erejével emelte regényét magas színvonalra. Látványosságok, bűvészkedések, momndvacsinált fordulatok helyett sokkal nehezebb utat választott: végig le tudta kötni az olvasó figyelmét egy olyan nagy terjedelmű regényben, melynek egyedüli mozgó eleme a keresés, a rend összeállítása. Nemcsak a téma roppant komolysága biztosította ezt a számára, hanem az írói alapállás tisztasága és a megformálás mívessége is. Megvan az alap, amire építeni lehet. Olyan alap, mely jelentős teljesítménye a hetvenes évek prózájának. De innen nyilván tovább kell lépni — az önéletrajzi jelleg dominanciája helyett az igazi fikció irányába. S ha nemzedéktársai hasonló törekvéseit is újra felemlítjük itt, akkor a továbblépést joggal várhatjuk, hiszen az irány közös: a fiatal irodalom egyre erőteljesebben próbálkozik a valóság realista ábrázolásával — a realista prózanyelv megújításának kísérleteivel. Nyílik innen út a hagyományos értelemben vett nagyregény felé is, hiszen az analízis igénye előbb-utóbb a szintézis igényével, s amint láttuk, a lehetőségével találkozik. (Szépirodalmi, 1978) BAZSÓ MÁRTON Döbrentei-maszk Kierkegaard falára Leiszom nyakamról a fejemet. Lezuhan bennem a sor, váratlanul történik ez, az utcán vagyok vagy a kávéházi asztal márványlapját kocogtatom, délutáni kosárlabdameccs idején vagy hajnali hazatántorgás közben, nyugalmam sakktábláján szétdöntögeti a figurákat, olyan új állást idézve elő, melyben hirtelen szomjazni kezdem azt a transzcendentális pillanatot, amikor... és megrettenek attól az infernális pillanattól, amikor... leiszom a fejemet a nyakamról. Mozgolódik bennem a sor, nem tudom lerázni, pedig szét sem ömlik édeskésen, mint az ifjúkori buzgalomban memorizált klasszikus sorok, nem tesz látszólag sem bölcsebbé, mint jó öreg filozófusaim számtalanszor megrágott és meguntan kiköpött maximái; kartácsként csapódik bele a tudatomba, hogy ott véghezvigye a maga pusztítását. A költői agresszivitásnak ezzel a nyílt formájával utoljára Adynál találkoztam. Foglalkoztat, pedig azt sem tudom, mit 316
