Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 4. szám - MŰVÉSZET - Péntek Imre: Égni és égetni a legmagasabb hőfokon
rülni korábbi megoldásaimat. Talán jobban kiemelek egyes vonásokat, amelyek időtállónak mutatkoztak... Lényegében adaptálom a saját eredményeimet. Furcsa helyzet állt elő. Állítom, hogy Magyarországon megtalálható az a jó ipari edény, aminek lennie kéne. De mégsincs, mégsem látni sehol. Mert rosszul van összeválogatva az az edény- zet, ami a boltokban kapható. Hidd el, hogy léteznek azok a formák, amelyek hosszú időre — ha semmit sem csinálnánk is — szinte minden igényt ki tudnának elégíteni. Semmi mást nem kéne gyártani, csupán az elfektetett terveket. A mi munkánk ma már nem az, hogy valamilyen soha nem látott újdonságot kreáljunk, hanem az, hogy kiválogassuk a meglevő megoldások közül a legjobbakat. Vásárhelyi Emese: Ez a lényeg, nem a minden áron újítani akarás. Hiába erőlködünk, mindenféle edény előfordult már a világtörténelem folyamán. De a különböző anyagokat, formákat a legésszerűbb módon kombinálni: ez még nem volt. Egyáltalán, ilyen törekvés sem fogalmazódott meg a maga következetességében. Megvan, és fnég sincs. Hogy lehetne ezt az ellentmondást \feloldani? Szekeres Károly: Bizonyos edényegyüttesekkel. Sok tervezőnek a munkái között akad egy-egy olyan darab, ami beilleszkedhetne egy meghatározott célú edényegyüttesbe. Kinek a feladata lenne ilyeneket összehozni? Szekeres Károly: Annyi a bizottság már. Ha csak egy foglalkozna ezzel, akkor reménykednék. Odatennék a kereskedőnek: Tessék, ez van. A határozottság mozdítana el a holtpontról. Az a benyomásom, hogy a nagy rendcsinálásban egyik szerv a másik ellen dolgozik ... Vásárhelyi Emese: Nem hozott megoldást a tervezés területén a sokféle papír, bizottság, felmérés, adminisztráció. Hiába leltároztuk föl, hogy melyik tervező mire képes : ahol az egészet megvalósítani kellene, ott már nincs meg... a felelős. Szekeres Károly: Ott már nagyon sokan nyüzsögnek, és egészen más az érdekük, mint nekünk. Vásárhelyi Emese: Állandóan két malomban őrölünk. Nekem azt tanították a főiskolán — szerintem nagyon helyesen —: Ügy tervezzek, hogy minél olcsóbb legyen. És szorítsam le az előállítási költségeket, hogy a cég is nyerjen a bolton. Ha azonban a gyártó cég felől vizsgálódunk, akkor egészen más a képlet. A gyártó azt várja tőlem, hogy olyat tervezzek, amit a lehető legdrágábban tud értékesíteni. Itt jön az export-probléma, ami nagyon rázós kérdés. Szekeres Károly: A hazai piacra többnyire az kerül, ami az exportból visszamarad. A keménycserépről beszélek... Azt a széles termékskálát, ami a hazai piac igénye, le-. hetetlenség tartani. Minden gyár arra törekszik, hogy szűkítse a profilját, minél kevesebb darabból hozza a tervet. Máris belép egy torzító effektus. Az export viszont gazdasági érdekünk. Ebből az következik, hogy exportképes árut kell vinnünk a nyugati piacra. Nem olyan egyszerű. Technológiailag nem vagyunk versenyképesek, áruink nem a legfejlettebb, legkorszerűbb gépeken készülnek. Mi külföldön kézi munkát kényszerülünk eladni. Ez megint egy olyan ellentmondás, amivel nem tudom, mit lehet kezdeni... Ezért tesszük az ^»dényre a rózsát, ezért kell elpepecselni vele a szakmunkásnak még egy órácskát, hogy látszódjék: többlet munka van benne. El kell rontani sok esetben a tárgyat ami a maga nemében sikerültnek tekinthető. Hosszas kísérletezés, töprengés után valaki elkészítette: jó, rendben. Aztán megkérik: Igen, igen, szép, de a füle nem felel meg. Egy amolyannak a fülét kérem rá. A szélét pedig hajlítsa kifelé ... Vásárhelyi Emese: Majdnem úgy néz ki, hogy az ipari tervezői szemlélet, ami a tárgyban megtestesül, végre sallangtalanul kijön, az nem értéknövelő szempont. Azt el kell homályosítani... 304
