Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 4. szám - TANULMÁNY - Kunszabó Ferenc: Töprengés a jászok eredetéről

SOS módon történt: Ilyen és ilyen régi krónikákban X népnév Y időben ilyen és ilyen területhez van kötve; majd ott nem említik többé, hanem megjelenik amott. Az írott szó egyéb utalásai ebben a stádiumban még édeskeveset érnek. Mindössze mondák és legendák jöhetnének szóba, ezeket azonban századunkban a legritkább esetben fogadják el, mondván, hogy jóval később jegyezték csak le azokat. A régészet és az embertan csak dadogni tud ehhez a témához. Mert az archeológus rendszerint meg tudja ugyan mondani, hogy X sírba milyen civilizációjú egyént temettek, az antropológus pedig megállapítja, hogy melyik rassz, illetve rasszkeveredés jellemző az illetőre, de arra például egyik sem teszi le a nagyesküt, hogy ez a valahai ember eljá- szosodott kun, elkunosodott jász, illetve hogy a szarmatából olvadt-e a szittyába, esetleg fordítva. Pedig a kérdés pontosan az ilyen válaszokat igényelné, hiszen enél- kül az egymástól távol előforduló népnevek azonosítása, valamint a messze sírok összehasonlítása, merő feltételezés. Mert mikor az illetőt eltemették, akkor azon a területen X népen kívül még legalább egy tucat kavargott, hasonló kultúrával, rasszal vagy rasszkeveredéssel.

Ezért van, hogy a tudományos világ rendszerint a legutolsó magyarázotot fogadja el — mindaddig, míg nem jön egy újabb. Az is igaz viszont, hogy a későbbi nemzedékek rendszerint többet tudnak, hiszen ők készen kapják az előzőek munkálkodásának eredményeit, s azokhoz gyűjthetik a maguk bizonyító, esetleg cáfoló motívumait. Ráadásul származást nem csak egy helyen kutatnak, hanem a kultúrvilág minden pontján, így a mozzanatok, a következtetések egyre gyülekeznek, és a magyarázatok ennek megfelelően egyre kacskaringósabbak!... Ezt tapasztalom, mikor a jász eredet témájába ásom be magam, s eszembe jut a régi vicc: Valaki molyirtót kér a patikában. A gyógyszerész kiadja, s szóban mellékeli a használati utasítást: A molyt meg kell fogni, s a golyócskákból egyet a szájába dugni — a hatás nem marad el! De uram — mondja a vevő —, minek rakosgassak a szájába akármit is, ha már egyszer megfogtam? Agyonnyomom, és kész! Mire a patikus, töprengve: Agyonnyomni? Az is megteszi, talán... Ez jut eszembe, s hogy nem teljesen oktalanul, ahhoz nem restellem mégegyszer átbogarászni a jász eredetmagyarázatok főbb változatait: Kezdetben volt ugye, hogy a jászok a metanasta jazygok utódai. Aztán, a XVÍII. század végétől ezt kevésnek tartják. Ekkor a jászok még mindig a jazygok utódai ugyan, de ez utóbbiak a szkítáktól, a szarmatáktól, az alánoktól, hunoktól, avaroktól, magyaroktól származnak. A XIX. század második felében viszont, mikor a bölcseleti tudományok romantikus korszakát világszerte kezdi felváltani a ridegen racionalista kurzus, akkor már ez is szimplának tűnik. Ekkor a jászokat a kunokkal, de legalábbis valamilyen más türk fajú néppel kötik össze. Végül a XX. század elején merül föl az iráni-osszét eredet gondolata, nem elvetve azonban a későbbi török befolyást, s ettől kezdve ehhez hordanak egyre több motívumot, noha, ismétlem, tárgyszerű bizonyíték itt sem létezik, vagyis a bizonyítás szakasztott olyan, mint a többinél. Illetve: mint az elsői kivéve az összes többinél.

Mert az elsőhöz egyetlen egy sincs. Tudniillik az e tárgyban megszólaló legrégibb krónikák és évkönyvek nem bizonyítanak, hanem közölnek. Nem vitatkoznak, hanem rögzítenek. Nem dokumentálják a témát — hajszálra úgy, mint akik tudják, hogy honnan tudják azt, amit tudnak. És számukra annyira természetes ez a tudás, hogy nem jegyzik le a forrást. Éppen ezért még e sorban legkésőbbi Bonfini sem „véleményt fejt ki”, nem „álláspontot képvisel”, ahogyan ezt róla az utóbbi századokban mondják, hanem regisztrál. És ehhez megint egy anekdota jut eszembe, amit Tömörkény használt föl egy remekében: A tanyai lakos a szegedi vámnál vitatkozik. A vámos: Hunnét tudja kend, hogy kan vót? (Mármint a kutya, amelyik éppen kiugrott a zsákból, és elinalt.) — A célszörű szögény embör megvonja a vállát: Ke’ hun- naj tudja, hogy Ferenc Jóska a kerál? — S ezzel, ugyebár, a város embere meg van akasztva de cefetül; nem így azonban századunk racionálisan oknyomozó történészei és nyelvészei, őket nem akasztja meg, hogy például a Biblia legrégibb magyar fordítói az Ószövetségben szereplő filiszteusokat semmi másnak, csak éppen jásznak fordítják. Honnan veszik?

De már én is bizonyítok, ugye? S itt nem csak arról van szó, hogy a módszer

292