Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 1-2. szám - Simonffy András: Bizalmatlan tavasz (regényrészlet)
A. hangulat hirtelen bizakodóvá változott a minisztériumban. Különböző értesülések keringtek arról, hogy hány hadifogoly-önkéntes érkezik — volt, aki 20 ezerről tudott, mások még többről. S az első konkrét jel: február 3-án az orosz parancsnokság redelkezésünkre bocsájtja a debreceni Pavilon-laktanyát. Három nap múlva pedig megérkezik Debrecenbe az első szerelvény, amely több mint kétezer önkéntest hoz, egyelőre szovjet őrizet mellett. A rákövetkező napokban újabb szerelvények érkeznek, s így február 11-re a PaVilon-laktanyá- ban már nyolc és félezer, egyelőre még mindig hadifogoly magyar katona zsúfolódik össze, a debreceni 6. hadosztály első katonái. A honvédelmi miniszter Székely László vezérkari ezredest bízza meg a 6. hadosztály parancsnokságával, vezérkari főnöki teendőinek ellátásával pedig Botond Béla vezérkari őrnagyot, aki maga is hadifogolyként került Debrecenbe. A laktanya parancsnoka Réthy Andor ezredes lett. Jelentette ez azt is, természetesen, hogy az orosz katonai parancsnokság a Pavilon laktanyát a magyar Honvédelmi Minisztériumnak átadta: az ottlévők nem hadifoglyok voltak többé, hanem az új magyar hadsereg katonái. Egyelőre lerongyolódva, fegyver és felszerelés nélkül, de a visszakapott szabadság boldog érzésével szívükben. Az eseménynek Debrecen-szerte híre ment, családtagjaikat kereső, élelemmel és meleg ruhákkal felszerelt asszonyok és gyerekek vették körül a laktanyát, kérdezősködtek elveszett hozzátartozóik felől, s nem volt nagyobb öröm annál, ha valaki rátalált férjére, fiára a katonák között. Rács mögött még, de már szabadon ... Természetes, hogy a debreceniek vagy a közeli falvakban lakók hazavágytak. Nem tudták, mi történt otthon, hogyan vonult keresztül a front otthonuk, családjuk fölött, élnek-e, megvannak-e még családtagjaik . .. S mert az első napokban a Pavilon-laktanyába zsúfolt katonák azt látták, hogy egyelőre nincs különösebb feladatuk, csupán összeírások, egyeztetések folynak, egyre gyakrabban jelentkeztek parancsnokaiknál kimenőt kérve. Magam is jártam kint a Pavilon-laktanyában ezekben a napokban, láttam ezeket az embereket, láttam a bizonytalanságot a szemükben, éreztem, hogy vannak olyanok, akik még maguk sem hiszik, hogy mindez igaz lehet: hiszen a hadifogságba esőket Szibériával riogatták, s lám, most itt vannak, alig pár lépésnyire az otthonuktól, s a laktanya kapujában magyar őr áll, igaz, csak botokkal felfegyverkezve. Egy újabb epizód, ami a mi történetünkben később megintcsak fontossá válik: Török József itt is velem volt, s a volt hadifoglyok között régi ismerősére bukkant. S. Miklós volt, egy kommunista politikus. S Miklós az iránt érdeklődött Török Józseftől, hogy nem tunánk-e innen kivinni? Sikerült elintéznünk, így ő velünk jöhetett. Édesanyámhoz vittem, aki fürdővizet készített neki, megetette, ellátta rendes- ruhával. Most már tehát volt csaknem egy hadosztálynyi katonája a Honvédelmi Minisztériumnak, de még mindig nem volt sem fegyvere, sem felszerelése. És megint történt valami, ami visszavetette az új hadosztály mielőbbi felállításának lehetőségét. Ez volt az úgynevezett „Botond-ügy.” 5. — Kis András, hadtörténész: A katonák gondolatai ezekben a napokban elsősorban nem a katonai életre irányultak, hanem otthonukkal foglalkoztak. Önként jelentkeztek a németek elleni harcra, ám vállalkozásukban az az elképzelés is közrejátszhatott, hogy visz- szajútnak családjukhoz. Sokan évek óta nem látták hozzátartozóikat, s most, amikor a laktanya kapujából a szovjet őrök is elmentek, az otthon utáni vágy felfokozódott. Ekkor történt, hogy a Deb12
