Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 4. szám - Reismann János: Nyugtalan évek (emlékirat)
Csak az egészen kíméletleneknek és a rendkívül járatosoknak sikerült ebben a tolongásban némi táncszerű ritmus látszatát kelteni. Közben-közben Marcelle és Kiki produkálta művészetét, melyet Man Ray, a fotóművész valamint néhány éppoly halhatatlan író — nevükre már a kutya sem emlékszik — örökített meg a hálás utókor számára. Egyik éjszaka — lelkiismeretemmel összeegyeztethetetlennek tartottam volna akárcsak egyet is elmulasztani; Henry, az igazgató felmentett a fogyasztási kötelezettség alól, úgyhogy permanens jelenlétemmel tündökölhettem —, nos, egyik éjszaka egy ismeretlen férfi szólított meg, hogy én volnék-e R., a fényképész. Meglepődtem? Alig tudtam kinyögni az igent. Felszólított, hogy kövessem őt a pincébe. A szűk lépcsőn jutott eszembe, hogy látásból én ismerem ezt az embert: festő, és igen szép a felesége, akit L., a barátom próbált mindenáron megkörnyékezni. Hátha sikerült neki? ... A gyanú iszonyatos kétségekbe taszított. És ha a festő L. helyett tévedésből engem akar felelősségre vonni? Mi másért hívna a pincébe? A fizikai felépítését kezdtem mustrálni, a karhosszúságát, és azon töprengtem, megvárhatom-e, míg megüt, vagy előzzem meg, mithogy az első ütésnek igen jelentős taktikai előnyei vannak. Mégis ő ütött előbb: a hozzám intézett kérdésével valósággal fejbe kólintott. Halottá, hogy nagyon jó fényképész (sic!) vagyok, és arra kíváncsi, hajlandó volnék-e egy jelentős ajánlatot elfogadni: körülbelül 200 felvételt kellene csinálnom csinos lányokról, fürdőruhában, valamelyik strandon, lehetőleg Deauville-nál. Kóvályogtam, forgott velem a világ, mondtam egy olyan összeget, hogy szívverésemet is hallottam közben, és mikor Errell — így hívták az isteni gondviselésnek ezt a küldöttjét — egyetértése jeléül bólintott, volt még bennem annyi lélekjelenlét —> vagy inkább pimaszság —, hogy hozzátegyem: és természetesen a költségek, a nyersanyag stb ... —. Ezt is elfogadta! (Mindez önállóságom harmadik hónapjában történt, voltak napok, mikor mindhárom étkezést ki kellett 'hagynom .) Errell reklámfőnöke volt a jelentős német Forma fürdőruha és melltartó cégnek, ugyanakkor egy magasztosabb törekvés az „igazi” művészethez vonzotta. A festészettel kísérletezett, de kényszerű gyakorlati meggondolásból fenntartotta kapcsolatait a Fürdőruha és melltartóval. Igen hamar összebarátkoztunk vele is meg kedves, okos feleségével is Errell azon kis számú reklámgrafikusok közé tartozott, akik a fényképet is felhasználták. Akkoriban ehhez még számottevő ellenállást kellett leküzdeni. Az a felfogás járta ugyanis, hogy nem rossz dolog a fénykép, meggyőzőbben is hat a közönségre, mint a rajz, csak az a baja, hogy nyomtatásban „nem jön ki”! Bármily nevetségesen hangozzék is ma, az első megoldandó kérdés a célnak megfelelő lányok megtalálása volt. Legalább négyre volt szükségünk. A nagy házak manekenjei felháborodottan utasították el az ajánlatot, hogy fürdőruhában fényképezzék őket. Megpróbáltam a revűtáncosnők világában alkalmas és hajlandó alanyokat felhajtani. Elmentem a Moulin Rouge-ba, ahol Mistinguet- te-hoz utasítottak. Meghallgatta a kérésemet, de amikor elmondtam neki, hogy közelebbről és alaposan szeretném látni a lányokat, a csinos ábrázat ugyanis nem elég, .mert a formákon van a hangsúly, kereken kijelentette: — Ilyen lányok az én színházamban nincsenek! A ruhatárosnő közölte velem egy bizonyos Suzannenak a címét. Ez körülbelül olyan, mint akit keres — mondta. Egy sötét kis montmartre-i szállóban találtam rá. Mikor az ajtaján kopogtattam, kutyaugatás fogadott. A szobában ép235
