Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 4. szám - Reismann János: Nyugtalan évek (emlékirat)

fogta a kalapját, finom, szürke, drága kalap volt, beleállította a poharat, majd gyors mozdulattal megfordította. Nem a kezére nézett, hanem diadalittasan a jelenlevőkre, abban a szent meggyőződésben, hogy a csoda (amelyet mindnyájan az első fizikaórákról ismerünk) ez alkalommal is bekövetkezik, és a víz a a lefordított pohárban marad. De nem: beleömlött a szép, új kalapba.

Charley csak nézőinek homéroszi kacajából vette észre, hogy bűvészmutatványa előre nem látott véget ért. Kiöntötte a vizet a kalapból és mozdulatlan arccal meredt az üres pohárra. Szeme elvesztette diadalmas csillogását:

Charley W. volt ez, az akkor jól ismert amerikai Wide World ügynökség első fotóriportere.

*

Fred Lyautey, a szépséges, az isteni Fred, gazdag szülők gyermeke és egy nagy történelmi név tulajdonosa, a francia nemzeti rugby-válogatott tagja, átsétált a Carrefour Montparnasse-on, miközben két pofára falta a meleg vajaskifliket, — a pinceablakon át vette a péksegédtől, éjjel 4 óra volt —, és leült egy fiatalember mellé, aki magányosan csücsült a Dome teraszán. A kávéház már régen zárva volt.

Meghányták-vetették a nap legfrissebb eseményeit, majd szótlanul üldögéltek egymás mellett, élvezték a szép, nyugodt, langyos nyári éjszakát.

— Tudod, hogy én tulajdonképpen költő vagyok? — törte meg a csöndet Fred.

— Ne mondd!

— Igen, verseket írok. — Vastag füzetet vett elő a zsebéből.

— Publikáltál már?

— Még nem — mondta és odaadta a füzetet a társának: — Mes oeuvres!

Amaz lapozgatott benne, de mindössze egyetlen négysoros verset talált.

Fred arca tragikusan komor maradt.

— Én meg fényképész vagyok — mondta a fiatalember. És elővett zsebéből egy fényképet. Egy leányt ábrázolt valami építkezés előtt. Ezek voltak az ő összes művei.

A szóban forgó fényképész — mondanom sem kell — én voltam. Ekkor már Mr. Powelnél foglalatoskodtam, s kénytelen voltam úgy tenni, mintha mindent rég tudnék, amit bemutatott és elmagyarázott. Pedig azóta sem láttam olyan nagyító készüléket, amit ő konstruált magának.

Alulról fölfelé vetítette a képet. Akár kondenzátorral, akár diffúz fénnyel lehetett dolgozni. A három ráma — 18X24, 24X30 és 30X40 — a falon rögzített és centiméterskálával ellátott sínen mozgott. Minden nagyításra rá kellett írni ceruzával a megvilágítási időt és a magasságot: ez utóbbit azért, hogy a képkivágást utánrendeléskor könnyebben meg lehessen találni.

A nagyítást viszonylag könnyen és gyorsan megtanultam, hála Mr. Powel ésszerű módszerének. Ugyanazon előhívóval és állandó hőmérséklet mellett, a papírfajtától függően (mindig csak kiváló minőséget használt), 90-től 120 másodpercig kellett előhívnom. Tehát bőven, de azért a papírt nem gyötörve.

Azt is nála tanultam meg, hogy a papírral sohasem szabad garasoskodni, például nem fizetődik ki a próbacsíkok készítése, mert az ember ideje drágább, mint néhány lap papír.

Két hete voltam már Mr. Powel asszisztense, és még egyetlen felvételt sem csinált. De végül erre is sor került. Műtermében nappali világítás úgyszólván alig volt, Powel pedig portréi modellálásához sem használt erős általános megvilá232